A Proyecto Cumbre csapata mindenféle háttértámogatás nélkül kívánta teljesíteni a kihívást
Megcsinálták! A venezuelai Proyecto Cumbre csapata január 27-én elérte a geográfiai Déli-sarkot, miután 68 napot haladtak a jégmezőn. A bátor dél-amerikaiak 2005. november 21-én keltek útra. Carlos Calderas, Marcus Tobías, Martín Echevarría és Marco Cayuso az első venezuelaiak, akik sível átszelvén az Antarktiszt a Déli-sarkra jutottak.
 A csapat tagjai a sátorban valamikor a 60. nap környékén  |
Tényleg segítség nélkül
A csapat – eredeti céljához hűen – az utat mindenféle támogatás nélkül kívánta megtenni. S ezt tényleg komolyan gondolták. Semmiféle segítséget nem vettek igénybe – nem hívtak segéderőt (mint más alakulatok) akkor sem, mikor csak nagyon lassan haladtak előre.
Az első napon még síléceikkel sem boldogultak, így egész nap gyalogszerrel haladtak. Eközben szánjaik meg voltak pakolva a teljes útra elegendő élelemmel és gázzal.
Kényszerű evakuálás
Minden erőfeszítésük ellenére két héttel ezelőtt elvesztették a “támogatás nélküli” státuszt, amikor az egyik csapattag, Carlos Castillo lábujjain komoly fagyási sérüléseket szenvedett. Mivel nem maradt más esély, társai légimentést kértek számára. Ez egy vészhelyzeti beavatkozás volt, amelyere nem számítottak előzetesen. Amikor segítségül hívták a mentő repülőgépet, már 53 napja voltak a jégmezőn.
“Természetesen tudtuk, ha a mentő gépet hívjuk, elveszítjük a “támogatás nélküli” státuszt, de Carlos egészsége előbbre való volt számunkra, mint a Déli-sark” – mondták a visszatérést követően. S ha már egyszer segítséget hívtak, kértek némi élelmet és gázt is. “50 nap után először nem voltunk éhesek vacsora után” – mesélték.
 Marcus Tobías fagyott szakállal a cébaérkezéskor (aznap nem viselt maszkot) |
Ott, Carlos nélkül
Carlos kiesésére így emlékeztek vissza: “Olyan érzés volt, mintha az egyik karunkat, vagy lábunkat – egy létfontosságú szervünket – veszítettük volna el. Carlos mindig keményen dolgozott. Okos és erős, aki mindig képes a maximumot kihozni magából. Nélküle elérni a Sarkot nem volt ugyanolyan. De miatta nem adtuk fel. Soha azelőtt nem volt fontosabb a cél, mint a hozzá vezető út.”
A srácok végül teljesítették ígéretüket. Íme a legutolsó üzenetük a Déli-sarkról: “Tegnap úgy aludtunk el, hogy a holnapi célbaérkezés miatti érzelmek kavarogtak bennünk. Némelyikünk gyomorégéstől szenved, mások étvágytalanságtól.”
Győzelem egy csodás napon
“Csodálatos, szélcsendes nap volt – annak ellenére, hogy a hőmérő -34 fokot mutatott.”
“Kilenc órán át együtt síeltünk, a GPS-t figyelve, hogyan közeledik a sarkpont, hogyan közeledik álmunk beteljesedése.”
“Amint megérkeztünk a Sarkpont épületeihez, egy repülőgép szállt le mellettünk. Egy fiatalember közelített felénk azt kiáltva: “Isten hozott a Déli-sarkon” és az emlékműhöz vezetett minket. Együtt tettük a kezünket a fémgömbre. Aztán kibontottuk a venezuelai lobogót a Füld legdélebbi pontján. Ott voltunk. Marcus, Martin, Carlos, Marco – és gondolatainkban Carlos Castillo is. Micsoda pillanat volt 68 nap után!”
Proyecto Cumbre (“Csúcs Projekt”) egy csapat gyerekkori barát álmát szimbolizálja. Köztük volt Carlos Calderas és Marcus Tobías. Azt a vágyat. amely az esőerdőtől, a az Andok csúcsain át a Déli-sarkig vezette őket.
A Csúcs Projekt eredetileg a Hét Csúcs, a Föld hét kontinensének legmagasabb csúcsainak megmászására irányult. Azonban a cél előtt, hat csúcs teljesítése (köztük 2001-ben az Everest) után kényszerűen megtorpantak, mivel a Carstensz Piramist lezárták. Ekkor a kényszerű pihenőidőben a venezuelaiak új kihívást kerestek. Ekkor került látóterükbe a Sarkvidék.
