2004 tavaszán a vadvízi kajakosokkal Montenegróban, a Tara folyón expedícióztunk. Most Páhi Jani vezetésével az úti cél Albánia volt. Élménybeszámoló két részben Janitól kecskékről, bunkerekről, úttalan utakról, Mercikről, és hegyekről völgyekről.
 Az albán célterület Fotó: Páhi János  |
Alább egy beszámolót olvashattok egy utazásról. Egy utazásról, amiről azt hittük, egy távoli országba indul, de hamar rájöttünk, hogy inkább időben, mint térben keltünk útra, a távoli múltba…. Szó lesz hihetetlen szegénységről, amit uniós csatlakozásunk küszöbén el sem tudunk képzelni, háború sújtotta övezetről, vendettáról, barátságról, a világ legszebb helyeiről, és szeméthegyekről. Enjoying evezésről, és vélt vagy valós veszélyhelyzetekről.
A tér/idő utazás célpontja Albánia. Ezer kilométerre, és száz évre Hunföldjétől. Vonzó célpont egy ember számára, aki bizonyitani szeretné, hogy képes tiszteletre méltó dolgokat létrehozni.
Ez az utazás, nem jött volna létre, az “albán kapcsolat” azaz Dienes Tibor nélkül. Tibor giganagy Albánia fan, bárkit elkalauzol senkiföldjére. Jól beszél nyelveket, az albánt is, nagy helyismerettel rendelkezik (most, hogy felvittük a Valbona völgybe, már onnan is…) Érdekes, fanyar humorú ember, aki képes olyan emberek társaságát is szenvedés nélkül, hosszú távon elviselni, mint a vadvízi kajakosoké.
A trip másik fizetett szereplője Gent Matti, a “Local Hero” Genti egy fiatal, jóképű, inkább olasznak kinéző, alacsony, csendes, vékony fiatalember. Igazi “lifestyler”, családjának étterme van Tiranában. Nagyon jó kajakos, bár a besorolások tekintetében nem innék mérget a szavára…. Kissé félrevonuló típus, bár ez egy konszolidáltabb embertől nem meglepő egy Lengyel-Belga-Magyar team esetében….
Nos, kezdjük…
DAY 1.: a férfiszabó esete a pótkerékkel
A csapat nyolc lengyel, köztük az én drága barátom Bartek, két belga, Robert és Steven, az ESKIMO kajakgyártó PRO-TEAM tagja, valamint Tibor, a guide, Genti, az albán kajakos, és mi, azaz El Szatiro, a shuttle bunny, Bonniface, Csokis Józsi, és jómagam.
Meeting reggel hétkor Röszkénél, négykor indulunk Miskolcról, szokás szerinti durva késéssel, azzal számolva, hogy a többiek –Tibor Mitsubishijével – szintén hasonvágásúak, és késnek…Ez nem jött be…Az út a Jászságon át eleve vagy öt óra. A mi autónk, Bonniface számára új, de 16 éves Volkswagen Caravelle synchroja, amiről igazából mindenki azt gondolta – legalábbis a lelke mélyén – hogy teteme örök mementóként pihen majd valahol Budapest és Tirana között, egy lankás árok szélén…
 Bonifác határátkel Fotó: Páhi János |
Szerencsénkre és gazdája egójának növelésére a busz vidáman repített minket oda-vissza, hiszen ha ez nem így lenne, nem klimpíroznám most a klaviatúrát, hanem nyomorultul stoppolnék, mint valami hippi valahol Crna Gora közelében…
Az autó kényelmes négy embernek, hátul franciaágy matracokból, diskurzus unaloműzőnek. A vakerászásból aztán kiderül Bonnink nagy titka is, azaz, a pótkerék likas. Öngyilkosság lenne az úttalan utak abszolválása tartalékabroncsnélkül, így az út menti vulkanizátorokat kérdőre vonjuk használtgumi ügyében. A negyediknél járunk szerencsével – a várakozók szerencsétlenségére – mert az idő repül ám…Csokis elkérné Boncáncskánktól a felnikulcsot, mire Gáborunk a tőle megszokott értetlen tekintettel kérdi vissza, mi is az…Ezt persze durván kiröhögjük, mire Gáborunk frappáns válasza…bazzeg…én férfiszabó vagyok, nem tudom mi a felnikulcs, de a 4-es tűt messziről felismerem…
 Vidéki táj Fotó: Páhi János |
Nos, a meeting létrejön. A belga Steven, magas, jóképű, 36 éves ffi nemű, ő a trip sztárvendége, a partnere, Robert, ekkor még kissé mogorvának tűnik. (…ennyi várakozás után én is az lettem volna…), de sok választása ugye nem lehetett. A polákokkal az albán határ előtt találkozunk, Montenegróban, ott buzgálkodnak valami folyón. Így irány a baráti szerb határ. Rögtön kitalálják maguknak a szerbek a kajakokat….kis huzavona után előkerül egy százados, aki kedvesen elmagyarázza, hogy mi a teendő, és már repülünk is keresztül Szerbián…azaz repülnénk, ha a Novi Sad-i hidat pár éve a NATO nem veri telibe némi repülőgéptöltelékkel.
Vagyis egy hid van, az is vasúti. A forgalmat – a közútit is – ezen bonyolitják. Egy egész sávos, azaz vagy vonat jön, vagy szembe jönnek. Ergo, az átkelés nem túl gyors, mondhatnám, csigalassú….Ma már nem jutunk el Albaniába. Szerbiában beugrunk egy restibe, az út mentén, kajálni. Itt is kedvesek, a kaja is jó grillcsirke, saláta, sült kompré, sör, üdcsi. Hét főre 50 euro, egész jó. Megtudjuk, hogy partnerünk, Robert egy vegyiüziben melózik, és éppen betegszabin van ( a kezén szép égési sérülés nyomai…) Steven policeman, azaz cop…mégpedig a durvább fajtából, fiatalkorúak ellen elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatban kihallgatótiszt….aszongya, hard work…hiszünk neki, két kislánya van…..
Átlépünk Feketehegy országba, azaz Montenegró, vagy Crna Gora egyéb neveken. Meglep, hogy van határ, mégpedig kettő is, de akadálytalanul átjutunk. Kérózás itten. Motel, a minőség olyan, amilyen.
DAY 2: ne aggódj, csak utazz, avagy kinek van jobb gumija
 Útszéli bunker Fotó: Páhi János |
Korán kelünk, és nekiugrunk az első igazi hegynek. Az út eleinte a Tara folyó felső völgyében vezet, aztán mindig magasabbra. A völgyben összeszedjük a polák kontingenst. A határ közel, van EU megfigyelő, de balhé, okosság nincs. Simán beengednek, igaz a mocskosvizes kátyúért itt is fizetni kell, elvégre, nem koszolhatjuk be Albániát. Innen felpörrennek a dolgok. Fejkapkodás, kamerázás (már amennyire a kátyútenger engedi…), fotózás…Nézd bunker!!! Megint!!! Ott egy egész lakótelepnyi!!!! A húst bádogviskókban kifüggesztve kinálják, helyben zsigerelve…hűtő ohne, minek is, van vagy 30 fok, a zöldfedelű döglegyek vidáman donganak…
Mindenütt szemét szerteszórva, szerencsésebb esetekben kupacba gyűjtve, csacsik nyereggel, vagy anélkül, birkák, kecskék, élve, vagy levágva. Európai szemnek ingergazdag…mit ingergazdag…..frenetikus scenery…..SKHODRA, a találkozási pont közel. Nagyon izgalmas városka, nagy nyüzsi. A főtéren futunk össze Gentivel, rövid megbeszélés után indulunk a közeli “lakótelepre”.
 Autókázás outdoor stílusban Fotó: Páhi János |
Itt vár ránk a bérelt kamion, a 4×4-es platós Ducato. Nem egy mai darab, bár az itteni háromkerekű, kínai motorostalicskák és lerobbant Mercedesek között nem feltűnő.(Persze 6nekünk hatszáz, nem mi utazunk vele.) A sofőr, aki mellesleg jó fej csávesz, szinte aláfekszik a Bonni VW-je alá, és megnyugtat, fel lehet vele menni. Meglepő az érdeklődése, hiszen járművén “motoros” versenygumi feszül, barázda nélkül…. Hihetetlen sok a Merdzsó, arányában itt a legnagyobb a mercifanklub a világon! Nagyobbrészt értéktelen rozsdahalmaz, de vannak igazi extraklasszis darabok. (Tibor szerint itt 92-ig egy darab kocsi sem volt magánkézben, most mindenki kocsival – sorry – Mercivel jár.) Az udvaron átpakolunk. Az út, a hegyen át, mindössze 60 km, de Tibor nyolc órára saccolja….Aki nem élte át, nem tudja, milyen az órákat utazni, úttalan vízmosásokon át, úgy, hogy a kocsi sebességmérője nem lendül fel a nullponttól….Előttünk, a polák brigád fele felkapaszkodik a hajókba/-ra, és szipkáznak keményen.
A hegyen nincs hágó, át kell bukni a legtetején, pedig errefelé nem ritka a 2700-2800-as csúcs. Steven szerint Nepálban jobb utak vannak….Mindenesetre beesteledik, és még nem vagyunk a SHALA parton, az út lassan tíz órája tart. Egy aprócska település főterén vackolunk, gyors gulyásfőzés, éjféltájt end.
KÖVETKEZIK:
DAY 3: Azaz ki lovagolja meg legjobban a szamarat?
