Az extrem.hu montenegrói vadvízi expedíciós tudósításának második részéből megtudhatjátok, hogy hogyan sodortak életveszélybe helyiek szlovén turistákat rafting címszóval, miért vagyunk hálásak a bosnyák határőröknek és a szerb rendőrökről is ejtünk néhány keresetlen szót.
 Így érdemes élni! Forrás: Zalka Norbert  |
A magyar Tara expedíció második napjára már csak 18 km-ünk maradt, azonban ide sűrűsödött össze a java. Az indulás után alig fél kilométerrel már igazi, hamisítatlan vadvíz várt ránk, ami fel is borította az egyik trekket. Az egy-másfél méteres hullámok fel-le dobálták a kajakokat, akár egy hullámvasúton. Egy alkalommal még a raftunk is V-alakban meghajlott középen. Ez a szakasz már csak profi kajakosoknak való, de a magyar fiúk tudását dicséri, hogy probléma nélkül legyűrtek minden hullámot. A folyó a legtöbb helyen technikailag könnyebb, mint a Soca, azonban a látszólag sima részek rejtettek egy-két alattomos örvényt. Az egyik például pár másodpercre teljesen megállította a raftunkat, ami komoly eredmény, ha figyelembe vesszük, hogy a hajó a hét evezőssel és a csomagokkal nyomott vagy 600 kilót. Két kajakos, Zalka Norbi és Bott Máté a napi etap vége felé fedezték fel, hogy ha menetiránynak háttal eveznek, a többiek előtt, akkor páholyból élvezhetik, amint a többiek feje eltűnik majd megjelenik a hullámok között. A nézgelődést persze csak olyanoknak ajánljuk, akik legalább olyan jól kajakoznak a rapidok között, mint Mátéék.
Az expedíció a Tara vadvízi szakaszának végén, Scepan Poljénél ért véget, ott, ahol a Tara egyesül a Piva folyóval és Drina néven folyik tovább. Itt szálltunk ki végleg a hajókból, és örömmel állapítottunk meg, hogy mindenki épségben túlélte a kalandot. Éppen pakoltunk, amikor észrevettük, hogy négy nagy raft közeledik. A folyón átívelő hídról jól látszottak a hajók, no és a szél is messzire vitte az utasok elragadtatott sikolyait.
Turisták életveszélyben
 A kertésznadrágos középen a túravezető Fotó: Kapornaki Anikó |
Először nem hittünk a szemünknek! Legalább tucatnyian ültek a max. 8 személyes hajókban, középen is, mintha stewardess mászkálna a sorok között, ráadásul egyikükön sem volt sisak. Sőt, a mentőmellényük is talán repülőre készülhetett, de biztosan nem vadvízre. Neoprén is csak elvétve volt rajtuk. A legdurvább látványt azonban a kormányosok nyújtották. Se sisak, se mentőmellény, se neoprén: egy kertésznadrág és egy póló. „Ez az igazi extrém sport!” – kiáltott fel valaki. Öt percig csak néztük bután magunk elé, főleg, amikor rájöttünk, hogy a parton álldogáló szlovén busz rájuk vár. Ott van nekik a Soca, erre ők eljönnek Montenegróba raftingolni úgy, hogy a legalapvetőbb biztonsági előírásokat sem tartják be?! Ekkor értettük meg az út elején hallott túravezető-halál igazi okát. Csodálkoztunk, hogy egy gyakorlott túravezető hogyan dönthet úgy, hogy egyszer sisak és mentőmellény nélkül megy vízre. Kiderült, hogy ők így szokták! Partra szállva a helyi túravezetők valószínűleg ugyanolyan furcsán néztek a mi cuccainkra. A magyar profikon neoprén alsó, felső, vízálló kabát, neoprén cipő, sapka, kesztyű, vadvízre való sisak és mentőmellény volt, és a mi hajónkból nem kellett kézzel kimerni a vizet, mint ahogy a szlovénok tették. (Sisakkal egyszerűbb lett volna, de ugye nekik az nem volt.)
 Máté bohóckodik a montenegrói határon Fotó: Frigy Betti |
Az EU sorban Bosznia határán
Ott, ahol az utunk véget ért, a Tara határfolyó, Montenegró és Bosznia-Hercegovina között. Ex-Jugoszlávia komplikált viszonyait remekül mutatja a határfeliratok kavalkádja. A montenegrói oldalon a következő olvasható „Köszöntjük Crna Gorában”, majd közvetlenül mellette „Köszöntjük Jugoszláviában”. A boszniai oldalon Bosznia-Hercegovina kék-sárga lobogója leng a szélben, mellette a tábla „Köszöntjük Bosznia-Hercegovinában”, majd öt méterrel arrébb „Köszöntjük a Szerb Köztársaságban”. Mindegyik hivatalos, érvényben lévő felirat.
Mi egyet tudtunk biztosan: onnan legegyszerűbb észak felé, Bosznián és Szerbián át hazajutni Magyarországra. Csakhogy Boszniába a magyaroknak már vízum kell, ami nekünk nem volt. Így meggyőzéses technikával próbálkoztunk. Ágoston tudott szerbül, ráadásul pont a határnál kötöttünk ki, így a határőrök bebizonyosodhattak róla, hogy tényleg egy expedíció próbál hazajutni. „Ha kell, megállás nélkül hajtunk keresztül az országon, csak engedjenek át” – vettük könyörgőre a dolgot, és bőszen mutogattunk a dzsipek tetején elhelyezett kajakokra. Végül feljegyezték az adatainkat és beállhattunk az „EU-sorba”. Pont akkor, amikor a túloldalon a BARAKA fotós túrája készült átkelni. „Eljöttetek három napra Montenegróba csak evezni?” – kérdezték értetlenkedve. „Ti meg eljöttetek egy hétre, csak fotózni, ráadásul 130 ezer forintot leszurkolva az útért?” – kérdeztük volna kajakból vissza, de visszafogtuk magunkat.
Drina, te drága!
Végül bejutottunk Boszniába, amiért nagy hálával tartozunk a határőröknek. Az ország ugyanis gyönyörű, kár lett volna kihagyni, bár a házak falán még mindig látható golyónyomok sokat rontanak az összképen. Bosznia keleti részén végig a Drina mellett halad az út, és kétnapi Tara gyönyör után is tátott szájjal néztük, ahogy a folyó utat tört a mészkőhegyek között. Egy kicsit jobb országimázzsal rengeteg hollywoodi filmet forgathatnának itt. Ex-Jugoszláviának remek természeti adottságai vannak, csak az infrastruktúrával kellene kezdeni valamit, mert az rémes.
Sarc nélkül
|
Boszniában és Szerbiában egy csodás rekordot is felállított a kocsink. Mi voltunk az egyetlenek, akiket egyszer sem büntettek meg, egész út alatt! (Szerbiában és Montenegróban a közlekedési rendőrök non-stop dolgoznak, jobbára számla nélkül. Ha megállítanak, 90%, hogy találnak valami rendellenességet (gyorshajtás, nem működik a rendszámtáblát megvilágító lámpácskád, nincs bekapcsolva az öved, hiányzik a H betűd), és a bűnbocsánat árfolyama általában 5 és 20 eurónyi készpénz között változik.) Minket mindössze egyszer állított félre egy rendőr, a kilométerórát kopogtatva, Zalka Norbi azonban ügyesen csak nézett a rendőrre értetlenül, aki végül egy „turisti” legyintéssel lemondott rólunk, és intett, hogy mehetünk tovább. Mivel még Montenegróban, egy benzinkútnál a kutasnak sikerült olyan 95-ös oktánszámú benzint tölteni az Opelbe, ami nem ólommentes volt, így nekünk a rendőrök nélkül is volt elég bajunk. A „dolog”, ami a tankba került, úgy tönkrevágta a karburátort, hogy a motor hangja és teljesítménye leginkább egy Trabantéhoz hasonlított. Így nem csoda, hogy úgy vártuk a magyar határt, mint kubai menekült Miami sziluettjét.
A szerb-magyar határon a magyar vámos kérdése az volt, hogy hozunk-e be alkoholt vagy cigarettát. Mondtuk, hogy dehogy. Kinyittatta a csomagtartót, és amikor megpillantotta a négy „cefréshordót”, kicsit elkerekedett a szeme. Aztán megérezte a füstös, vizes neoprén ruhák szagát, és intett, hogy nagyon gyorsan húzzunk el onnét. Tizenkét óra zötykölődés után végül hazaértünk, vissza a „civil életbe”.
