Az extrem.hu Bevállaljuk! rovata a hétvégét a Balkánon, a világ második legnagyobb kanyonjában töltötte, egy magyar vadvízi expedíción. Beszámolónkból megtudhatod, mire kellett a cefréshordó, mi köze Nemerének a Tarához, és azt is, hogy miért nem akartunk megállni.
 Andrew épp a raftot szereli Fotó: Kapornaki Anikó  |
Ahogy azt már a beharangozónkban olvashattátok, május 13-16 között az extrem.hu Bevállaljuk! rovata eddigi legextrémebb kalandjára készült. Két tucat magyar vadvizessel Montenegróba indultunk, a Tarára, egy olyan folyószakaszra, ahol a krónikák szerint még nem evezett magyar. Persze nem azért, hogy vadvízi kalauzt írjunk a folyóról, erre vannak szakavatott források, hanem, hogy megmutassuk, milyen egy expedíció belülről.
Nagy Endre, azaz Andrew, az expedíció vezetője, az indulás előtt két nappal tartott eligazításon mindenkit kellően beparáztatott, bevallottan azzal a céllal, hogy vegyük kellően komolyan a folyót. Elijesztenie senkit sem sikerült, így 22-en (plusz két sofőr) vágtunk neki a kalandnak.
Welcome to Tara: tegnapelőtt halt meg egy túravezetőnk
 Kilátás a viaduktról Fotó: Kapornaki Anikó |
Végül majd 14 óra zötykölődés után eljutottunk Montenegró belsejébe, a Durmitor nemzeti parkba. Tavaly féltucat magyar kajakos már megevezte a Tara folyó egyik szakaszát, így számukra nem volt ismeretlen a környék. A folyó felett átívelő viaduktnál nézhettük meg először, hogy hogyan mutat (az esőben) a kanyon két, 1200 méteres hegyvonulat között. Félelmetesen szép volt. A viadukt mellett egy helyi raftingcég bázisán azzal fogadtak bennünket, hogy a folyó vízállása magas, és az időjósok a következő három napra is esőt jósolnak. Majd elmondták, hogy két nappal korábban a folyón kiesett a hajóból és megfulladt az egyik gyakorlott helyi rafting túravezető. Nyeltünk egyet, de vissza azért nem fordultunk. (Az út végére megtudtuk, hogy hogyan és miért halt meg a túravezető. Ezt a cikk 2. részében olvashatjátok.)
300 ezer forint és a gerillák
 Ezt a részt még csak felülről vettük szemügyre Fotó: Kapornaki Anikó |
A Tara folyónak van egy fokozottan veszélyes szakasza, az Ördög Szurdok, ami hivatalosan nem evezhető. Andrew deklarált célja, hogy egyszer azt is kipipálja. Tavaly a folyó utolsó 40 km-t evezték meg, idénre az utolsó 65 km volt betervezve, legközelebbre pedig már az az előtti, durva szakasz is. Andrew az idei expedíciót három naposra tervezte, 25, 23 és 17 km jutott volna egy-egy napra, egyre nehezebb szakaszokkal. Csütörtökre (május 13) a megérkezés és a hivatalos papírok elintézése volt a program. Mivel a folyó és a partszakasz magánterület, ráadásul nemzeti park, így vízreszállási díjat kell fizetni. A beszállóhelynél (Sljivansko) egy parkőr látja el a pénztáros szerepét. Az árak persze nincsenek kiírva, így volt egy olyan érzésünk, hogy a felszerelésünk fejlettsége is szorzóként működött, mindenesetre az árakat hallva úgy éreztük, hogy velünk letudták a park fenntartásának éves költségeit. A raftok esetében fejenként 47 eurót (12 ezer forint), a kajakok esetében 75 eurót (18 ezer forint) szurkoltunk le, vagyis összesen mintegy 1200 euróval (300 ezer ft) járultunk hozzá Montenegró fejlődéséhez. Tiltakozni sok értelme nem volt. Ahogy Vrana Tamás, csapat világot járt túravezetője megjegyezte, „ha feltehetően gerillák, vagy legalábbis fegyveres parkőrök figyelnek a partról, bölcsebb odaadni a pénzt” – így most nem vetettük be Vranek ju jitsu tudását.
Egyik zsebbe kolbász, másikba szalonna
A szlovén Soca vagy az oszták Salza kiépített partszakaszait, kempingjeit itt el lehet felejteni. A kanyon utolsó 65 km-én összesen három kempingre emlékeztető kiszálló van, a többi részt őserdő, vagyis olyan erdőterület övezi, ami nem telepített, hanem őshonos fákból áll. (Ez Európa egyetlen őserdeje, főként emiatt lett a Durmitor a világörökség része 1980-ban).
 A Raft and Roll a 110 literes hordóval Fotó: Zalka Norbert |
Ezért mi úgy készültünk, hogy háromnapi élelmet, sátrat, hálózsákot és száraz ruhát kellett a hajókban magunkkal vinnünk. Összesen hét kajakkal, két trekkel (kétszemélyes felfújható hajóval) és két rafttal indultunk útnak. A több kaja nagyobb csomagot jelentett, amiben a prímet a Raft and Roll raftja vitte. Ők egy 110 literes, cefrés hordóra emlékeztető vízhatlan hordóba pakolták a több kilónyi újhagymát, több rúdnyi kolbászt, a 3 kilós hengersajtot, kenyeret, szalonnát és persze az elmaradhatatlan szívmelegítőt, amire nem csak ők, de az egész csapat rájárt. Ennyi pakkal teljesen más volt a hajók vízfekvése, mint üresen, de végül egyik csomagból sem lett haleledel.
„Így nyomjuk mi”
Mivel nem akartam állandó úszással hátráltatni a csapatot, lemondtam arról, hogy trekkel próbáljam megtenni a távot. (Kajakos karrierem egy uszodai edzésen ért korai véget, eszkimózási nehézségekkel.) Az a két trek, amiben végül két-két srác végigevezte a folyót, Andrew szerint történelmet írt, mivel erre felé nem csak kajakot látnak ritkán, de a trek is ismeretlen hajófajta.
Végül a folyó technikailag sokkal könnyebbnek bizonyult, mint vártuk. Ráadásul a Tara nagy hozamú, gyors folyású folyó, ami a mi esetünkben még gyorsította is a csapatot. Az első két napra tervezett szakaszt a Német Kajak-kenu Szövetség (DKV) útleírása II-IV-es nehézségűnek írta. Ehhez képest több kilométeren át inkább síkvíz jellege volt, és a zúgók sem okoztak különösebb gondot a Socán edződött brigádnak. Ahogy Bott Máté, az egyik kajakos csordogálás közben megjegyezte, a DKV Reiseführerjét valószínűleg valami Nemere írhatta, és science fictionnek szánta.
Nyolc óra nonstop evezés
 Raftok a vízesés előtt Fotó: Zalka Norbert |
A legnagyobb nehézséget az időjárás jelentette. Hiába borított bennünket tetőtől talpig neoprén, ami elméletileg testhőmérsékletűre melegíti a ruha belsejébe kerülő vizet, négy-öt óra a 6-7 fokos vízben megtette a hatását. Mivel a nap végig a felhők mögött maradt, a hőmérséklet nem emelkedett 10 fok fölé, így testmozgásunk a nyárfalevélre emlékeztetett. Ezt leginkább az expedíció vezetője, Nagy „Mindenvízesésenlekelljönnömkajakkal” Andrew bánta, aki úgy tervezte, hogy komótosan tesszük meg az utat, lefotózva a szép részeket, megállva minden vízesésnél. Az ötlettel elméletben mi is egyetértettünk, de nem ilyen időben. Tíz fok alatt egyetlen esélyünk maradt a megfagyás ellen: a folyamatos evezés. Kiszámoltunk, hogy ha hazafelé is 14 óráig tart majd az utunk, akkor hétfő hajnalra érünk haza, az pedig igencsak rá nyomná bélyegét a hétfői teljesítményünkre, aminek a főnökök nem örülnének. Ezért 23 km után, az első kiszállónál (Radovan Luca) a többség megvétózta Andrew itinerjét, és úgy döntöttünk, kétnapnyi adagot nyomunk le az első napon. Vagyis azt vállaltuk, hogy nyolc órán keresztül evezünk, szinte megállás nélkül, közel 50 km-t. Nekem ezt izomláz nélkül sikerült abszolválnom, amiért a Club Laguna edzőterem evezőgépét illeti köszönet, amin az expedícióra készültem.
Spanyol nyelvlecke vadvízi stílusban
 Skoda és Vranek a raft végében Fotó: Kapornaki Anikó |
A mi raftunkat Vrana Tamás és Skoda Péter kormányozta. Mindkét fiú nagy név a szakmában, Vranek a télen három hónapig Chilében vezetett túrát, ötször ekkora hullámokon, kétszer ekkora hajóban, Skoda pedig a Marlboro Adventure Team tagjaként járt már például a Coloradon is. A fiúk első nap panaszkodtak is, hogy nincs elég dolguk. Mivel én különösen nehezen viselem a hideget, el kellett terelnem a gondolataimat a reszketésemről. Ezért rávettem a többieket, hogy rendezzünk rövidtávú sprintversenyt a másik rafttal, evezzünk hátrafelé a folyón, sőt, beiktattunk egy nyelvleckét is. Vranek előző este megfázott, és reggelre szexien mély, de igen halk hangokat tudott csak kipréselni magából, így Skoda lett a szócsöve. Ők instruáltak bennünket, spanyolul, Vranek Chilében összeszedett vezényszavaival. (Íme a spanyol szólistánk: ailante – előre, atras – hátra, abajo – padlóra, vagyis mindenki a raft közepébe, remen fuerte – evezzetek erősebben.)
 Látkép a raftból Fotó: Kapornaki Anikó |
Mivel a raftban a többiek sokszor az evezés helyett inkább a nézgelődésre szavaztak, így a raft mozgása egy girland alakját vette fel, vagyis néha körbeforogtunk, szebben fogalmazva 360 fokos szögben élvezhettünk a kilátást. Ami fergetegesen szép volt. Akit nem zavar a civilizáció teljes hiánya, (a Balkánon még nem fedezték fel az angol vécét, a Tara partján pedig még nem vezették be az áramot), az mindenképpen menjen el egyszer. Sehol egy ház, egy ember, csak erdővel borított 1200 méteres hegyek, közvetlenül a folyó partján, csicseregnek a madarak, a folyó jól evezhető, 5 km-enként jön egy-egy gyönyörű vízesés.
VIDEÓ: A szavaknál sokkal többet ér a látvány: mi erről is gondoskodtunk. A linkre klikkelve letölthetsz egy 56 másodperces videót, ami a raftban, az út alatt készült. Gyönyörű látványt nyújtanak a hegyek, ezt garantáljuk! Egy ideig eltart, mire letöltődik, kérlek, légy türelmes.
Este fél hét tájban kötöttünk ki Brstanovica közelében, a bosnyák oldalon. (A Tara határfolyó.) Andrewékat tavaly itt szólították le egyik helyi rafting cég emberei, akik a folyón korábban még nem láttak kajakokat. Akkor „ami a miénk, az a tiétek” elven vendégelték meg a magyarokat, így idén biztos volt, hogy meglátogatjuk őket. Tavaly óta továbbfejlesztették a bázisukat, maguk építik a faházakat, a zuhanyzót, és az étkezőt. Itt töltöttük az estét, a tábortűz körül, ahol szalonnasütés közben parázs vita alakult ki a magyar vadvízi élet fontos kérdéseiről, (az utóbbi hónap baleseteiről, a túravezetőknek induló képzésről), miközben a füstben száradtak a neoprének.
A második nap kalandjairól a cikk második részében, itt olvashattok.
