A jelenlegi ismeretek szerint 14 útvonal, illetve variáns vezet a Mount Everestre. A legtöbbet ismételt út az első megmászók (Tenzing és Hillary, 1953) által mászott nyugati teknő – déli nyereg – délkeleti pillér irányában vezet. A másik legnépszerűbb mászás az úgynevezett északi normál út, vagy North Ridge (Qu Yinhua, Wang Fuzhou és Gong Bu, 1960). Ezen az útvonalon kísérletezett az 1924-ben meghalt két brit hegymászó, Mallory és Irvine is.
A két tömegútvonalon kívül még az északi normál útról 7600 m magasságban jobbra kikanyarodó, egy hosszú hóvályúban felfutó Norton-kuloár is népszerű, a többi útvonal azonban hosszú, nehéz és veszélyes. A leglátványosabb talán a West Ridge Direkt, a Lho La hágóból egyenesen felvezető sziklaborda. Az út alsó, lavinaveszélyes szakaszok után belefut az eredeti West Ridge út Hornbein-kuloárból a bordára kanyarodó szakaszába, majd javarészt V-ös fokozatú szakaszokon haladva éri el a csúcszónát (Zaplotnik, Stremfelj, Belak 1979). A délnyugati falon öt korábi kísérlet után nagyon erős mászókból álló brit expedíció érkezett a hegy alá 1975-ben. A nyugati teknőből kuloárokon, meredek falakon és bordákon vezető, a déli csúcs alá befutó úton Doug Scott és Dougal Haston jutottak fel először. A brit úttól valamivel balra vezet az oroszok útja, a Central Buttress. A vaskemény orosz expedíció 60 fok meredekségű mix terepek ill. VI-os nehézségű sziklamászó szakaszok legyőzése után érte el a csúcsot (Balyberdyn és Myslovsky, 1982).
A hegy legnehezebb útja a Kangshung Falon vezet. Két évi előkészületi munka során sikerült egy jó 1000 méteres, törmelékes, sziklás- jeges pilléren feljutni amerikai mászóknak, rengeteg fix kötél használatával. Az alsó szakaszokon mászott nehézségek elérték az V A3-A4 nehézséget. Az utat végül 1983-ban fejezte be egy újabb amerikai expedíció, a csúcsot hatan érték el.
