Nincs sziklamászó a világon, aki ne ismerné Tommy Caldwell nevét. Az El Capitan 35 éves hőse a világ egyik legjobbja, aki már hét éve egy nagy mászóprojekten dolgozik, élete pedig több mint kalandos. Ejtették túszul Kirgizisztánban, majd véletlenül levágta a mutatóujját, ami az ő sportágában egy tragédia. De erősebben tért vissza, mint valaha; a Mountex meghívására pedig vasárnap Budapesten tartott előadást. Az extrem.hu, szövetkezve a 4bakancs.com hegymászóportállal, kapva kapott az alkalmon, hogy kifaggassa.
Tommy Caldwell sétál egyet az El Capitanon
A mászás rengeteg fajtáját kipróbáltad már: boulder, sportmászás, jégmászás, vagy nagy falak. Melyik áll hozzád legközelebb?
Tommy Caldwell: Nyugodtan mondhatjuk, hogy a nagy falak és a szabad mászás megszállotja vagyok. Szeretem persze a boulderezést és a sportmászásokat is, de egy ideje arra koncentrálok a leginkább, hogy kitűzök egy nagy célt, egy nagy falat, és mindent megteszek azért, hogy feljussak rajta.
Évente mennyi időt töltesz nagy falon?
Tommy Caldwell: Nagyjából harminc napot, de gyakorlatilag minden időmet a mászás tölti ki. Ez a munkám, de mellette dolgozom a szponzoraimnak is, újságcikkeket írok, filmeket készítek.
Ha ennyit vagy sziklán, gondolom nem úsztad meg a sérüléseket.
Tommy Caldwell: Komoly sérüléseim a falakon igazán sosem voltak. Volt, hogy a társam kiesett, engem pedig a fal tetejéig rántott fel a kötél, és persze többször is estem már tíz métereseket. Vertem be sziklába a fejem és a kezem, ahol szerintem kicsit el is tört a csuklóm, sőt, egy repedésmászásnál Utahban egyszer kifordult a könyököm is, mikor leestem a földre.
Ezek nem komolyak? Akkor mégis mi az?
Tommy Caldwell: Például ami 2001 körül történt, ráadásul nem is a mászás miatt. Éppen a kirgizisztáni kalandomat pihentem ki otthon. A coloradói házamat tervezgettem, csinosítgattam, mikor egy asztalosmunkánál körfűrésszel levágtam a bal mutatóujjam két percét. Sokkoló volt.
“Ez ma Tommy Caldwell'”
Kegyetlen sérülés egy mászónak. Hogyan tetted túl magad rajta?
Tommy Caldwell: Mivel akkor már ebből éltem, teljesen kétségbeestem, hogy most mi lesz? Mégis, túltettem magam rajta, idővel a részemmé vált, és ma már úgy látom: ez vagyok én. Ez Tommy Caldwell. Persze megváltozott a mászásom, a stílusom is, mert az új helyzetben meg kellett erősíteni a kezeimet. Ugyanakkor nagyon motiválttá is tett a dolog, mert meg akartam mutatni magamnak és az orvosomnak, hogy nem kell engem leírni, mert igenis el tudom érni ugyanazt a szintet, mint a balesetem előtt. Szerintem egész életemben ekkoriban feljődtem a legtöbbet, és ekkor fordultam a sportmászásoktól a nagy falak felé is. Valahogy jobban tudtam a céljaimra fókuszálni, és a kirgiz kaland miatt higgadtabb, érettebb lettem.
Mi történt Kirgizisztánban?
Tommy Caldwell: 2000-ben ez volt az első nagy nemzetközi expedícióm, nagyon izgatott votam. Négyen mentünk helikopterrel a gyönyörű, napsütötte, de távoli Karaszu-völgybe Kirgizisztánban. Ez egy nagyon népszerű hely, kicsit olyan, mint a Yosemite nálunk. Az egész nagyon idilli volt, a helyiek békések és kedvesek voltak. Viszont nem voltak azok a hágókon átszivárgott, Üzbég Iszlám Mozgalom fegyveresei, akik sajnos pont belénk botlottak, és lövöldözni kezdtek ránk, miközben mi több száz méter magasan, egy falon voltunk. Leparancsoltak minket, majd túszul ejtettek. Na, ekkor jött a felmentő kirgiz hadsereg, és máris egy háború közepén találtuk magunkat. A golyózáporban volt, akit előttünk lőttek le, majd hat napig menekülnünk kellett velük. Nem volt se élelmünk, se rendes ruhánk, esténként összebújva vacogtunk.
És hogyan menekültetek meg?
Tommy Caldwell: A harcokban csak két őrünk maradt, mert a másik kettőt lelőtték. Amikor pár nap múlva egy szakadéknál fújtuk ki magunkat éjszaka, egy váratlan pillanatban fogtam magam, és lelöktem az egyik őrünket a szikláról, miközben a társa éppen élelmet keresett valahol. Később megtudtam, hogy túlélte a zuhanást, elkapták és börtönbe is került, mi viszont akkor csak rohantunk el onnan, ahogy a lábunk bírta.
A kirgiz kaland meggyötört arcai
Nem egy tipikus mászósztori, az biztos. Ha viszont már itt tartunk: melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?
Tommy Caldwell: Huh, ezt nehéz megmondani, már csak azért is, mert tizennégy nagyon aktív év van mögöttem. Na jó, ha egyet kellene választanom, akkor a Magic Mushroomot mondanán az El Capitanon, ami egyébként is a kedvenc mászóhelyem. Ez egy ezer méteres sziklaút, több hónapig tervezgettük. 8b+ nehézségű, és több napos szabad mászás volt. Az utolsó szakaszon 21 órát másztunk egyhuzamban.
Egyedül szeretsz mászni, vagy partiban?
Tommy Caldwell: Ez egyértelmű, társakkal, mert rengeteg energiát kapok tőlük. Feltöltenek. Persze, párszor másztam már egyedül, akár négy napig is. Ez se rossz, mert lenyugszol, magadra maradsz a gondoltaiaddal, és persze tanul is belőle az ember, de csak ritkán fordult elő. És nem is nagyon erőltetem. Szerintem túl rövid az élet ahhoz, hogy ne oszd meg másokkal.
A társakon kívül mi motivál?
Tommy Caldwell: Alapvetően nyilván az, hogy szeretem a hegyeket és ezt az életformát. De még ennél is fontosabb, hogy imádom, ha kitűzhetek egy nagy célt magam elé, és tudom, hogy rengeteget kell küzdenem azért, hogy elérjem.
Vannak most is ilyen nagy célok?
Tommy Caldwell: A hét éve tartó Dawn Wall-projekt például az, amiatt minden reggel izgatottan kelek fel. Ez egy 900 méter hosszú út at El Capitan délkeleti falán. Minden évben visszatérek, és ha végül sikerül, a legnehezebb mászás lesz a nagy falak történetében. A Himalája havas hegyoldalai viszont annyira nem vonzanak. Nincs gondom a hideggel, másztam már Patagóniában is, de kerülöm a havat, ha lehet.
Kilátás Caldwell nappalijából, Kevin Jorgesonnal (elöl) a reggeli kávézás előtt
Sportoltál mást is fiatalabb korodban?
Tommy Caldwell: A baseballt például kipróbáltam, mint tipikus amerikai sportágat, aztán a középiskolában atletizáltam, hosszútávfutó voltam. És – bár nem látszik rajtam – birkóztam is évekig. A mászás viszont más volt, mert a családomtól, apámtól jött, aki testépítő volt, és sziklát mászott. Néha bepakolta a családját a kocsiba, és húsz órát vezetett Amerika másik végébe, hogy másszunk egy jót. Ha az ember így nő fel, nem tudja nem észrevenni a hegyek szépségét.
És te hogyan oldod meg a saját családoddal?
Tommy Caldwell: Úgy, hogy a feleségem, és az egyéves gyerekünk is jön velem. A legtöbben otthon vigyáznak a gyerekükre, talán túlságosan is óvják. Nekünk azonban nagyon fontos a szenvedélyünk. A feleségem mondjuk nem akkora megszállott mint én, de ő is mászó, a gyereket pedig tanítgatjuk, ami nagyon izgalmas dolog, ráadásul remekül működik az életünkben. Sőt, Európába is velem jöttek, most Svájcban pihennek.
Ott szép hegyek, és remek mászócélpontok vannak, csak szólok. Mondjuk az Eiger legendás északi fala. Vagy a Matterhorn.
Tommy Caldwell: Már halottam hírüket, de ezekkel az a baj, hogy egyik sem sima sziklamászás, hanem jóval összetettebb alpesi mászás. Ezért azt mondom, hogy talán majd egyszer, de most nincs a céljaim között. Régen egyébként másztam én is Európában, például Spanyolországban.
És Magyarország? Hoztam is magammal egy kalauzt, ha érdekel.
Tommy Caldwell: Köszi, Kecskehegyről jövök. Már értem, hogy csúszós sziklán miért ilyen jók a magyarok…
Vincze Szabolcs
3 hozzászólás