Beszámolóimban eddig egyetlen sort sem írtam Erőss Zsoltról… Ennek az az oka, hogy őt kitüntetett figyelemmel kezeli a sajtó, én pedig nem akartam ezt a „hullámot” meglovagolni. Az expedícióról szóló cikkekben magáról a hegymászásról, a Himalájáról akartam írni – a lehető legőszintébben –, úgy ahogy én megélem ezt az egészet. Például azt, hogy haza kell jönni. Csúcsmegmászás nélkül…
CSAPÓ 09 – "Nincsenek könnyű nyolcezresek" – Hazajönnek Erőss Zsolték
CSAPÓ 08 – Lavina miatt csúszik Erőssék indulása
CSAPÓ 07 – Párás szemekkel a párás hidegben
CSAPÓ 06 – Sztárserpával várják kalandoraink a lámát
CSAPÓ 05 – Erős menet után nepáli füstölt csülök
CSAPÓ 04 – "Légszomj" miatt vannak komoly gondban Erőss Zsolt filmesei
CSAPÓ 03 – Tudósítónk fejében acélkalapácsok kattognak 5200 méter magasan
CSAPÓ 02 – Már Tibetben vagyunk…
CSAPÓ 01 – Az első beszámoló Kathmanduból
CSAPÓ 00 – Mit keres az extrem.hu újságírója a Himalájában?
Az "Erőss-faktor"
Zsolt küzdőszellemét régóta csodálom.
A legtöbben Mount Everest-mászóként azonosítják őt, pedig nem ez a csúcs a legkomolyabb a tarsolyában. Hanem – példának okáért – a Daulaghiri vagy éppen a Nanga Parbat.
Mindkét csúcsra egyedül jutott fel, lehetetlen körülmények között.
Zsolt most a Cho Oyu-expedíción is villantott egy hatalmasat. Féllábbal…
Amikor a kínaiak által fizetett, fix köteleket telepítő serpákat másodszor is elvitte a lavina, az alaptáborban pánik tört ki. Az expedíciók pakolni kezdtek, indultak lefelé – mondván a Cho Oyu-n olyan körülmények alakultak ki, hogy ezt a hegyet most nem lehet biztonságosan megmászni.
(Elhúzódott a monszun, egy méter friss hó esett szeptember közepén, majd orkánerős szél fújt napokig. Ennek eredményeként jégkéreggel borított porhó volt a hegyen.)
Eközben Zsolti üldögélt a közösségi sátor előtt, bámulta a hegyet, aztán felpattant, és elment kirándulni. Néhány óra múlva egy csomó fotóval tért vissza.
Támadt egy ötlete, hogy melyik a hegynek az az oldala, ahol kisebb a lavinaveszély.
Amikor mindenki lefelé vonul, az emberek lélekben feladják a hegyet – akkor Zsolt tervvel ált elő. Erre a magyar csapat készülődni kezdett, nekivágtunk a csúcstámadásnak.
Zsolt néhány szóval és gondolattal feltüzelt mindannyiunkat – olyan erőt adott, amit csodálatos volt megélni. Szeptember 29-én tehát nekivágtunk.
Szeptember 30. – 6700 méter
"Te egy őrült vagy! Le kell menned… Ezek, akik elmentek mellettünk, mind azt mondják, hogy azonnal menj le a hegyről! Le kell majd vágni a lábujjadat, lehet, hogy többet is!" – kiabál velem Pemba Nuru, a film forgatását segítő nepáli serpa.
Ülök a hóban, dörzsölöm a jobb nagylábujjam. Egy dolog jár a fejemben – ha Zsolték csúcsot támadnak, és én nem filmezem őket, akkor nincs semmi értelme annak, hogy itt vagyok.
Küzdök azzal, hogy mi ér többet: egy lábujj vagy a Zsoltról szóló film?
Egyik fronton sem akarok veszíteni. Pemba leguggol mellém, átveszi a fagyott testrész dörzsölését.
A lábujjam 1995-1996 fordulóján szenvedett komoly fagyási sérülést a Nyugati Tátrában.
Azóta hideg vízben elfehéredik. Most erős szélben indultunk a 6400-on lévő 1-es táborból, Pemba és én siettünk, hogy jó felvételeket csináljunk Zsoltról.
Jól haladtunk, nem éreztem azt a gyengeséget, amit korábban 6500 felett. Aztán elkezdett valami zavarni.
A lábujjam helyén mintha egy kő lett volna. Megálltunk, levettem a bakancsom, és az ujjaim mind lilák voltak. Másfél őra múlva megérkezett Zsolt – és a következővel nyugtatott: „Most meleg van, az ember lába éjszaka fagy. Vegyél le egy zoknit, tudjanak mozogni az ujjaid, és gyere!”
6800 méter
A 2-es tábor előtti utolsó meredek részen a koreai expedícióval találkozunk. Mécs Laci beszél velük – azt mondják 7800-ig mentek, onnantól súlyosan lavinaveszélyes a terep.
Sem ők, sem a japánok nem tudtak tovább menni. Ez az a pillanat, amikor mi is feladjuk.
Tábort állítunk, és lepihenünk. Mindenki csalódott.
Fél éve a Cho Oyu körül forgott az életünk. Készültünk, edzettünk és a heggyel álmodtunk.
És egyszer csak vége…
Október 1. – 7100 méter
Másnap felmentünk a 2-es táborba, filmeztünk, fotóztunk. Ott kaptuk a hírt, hogy egy német figura, Ralph Arnold kora hajnalban felért a csúcsra.
Amikor találkoztunk vele, elmondta: egyedül nem volt veszélyes a hó, de ha többen mentek volna a lejtőkre, akkor bizonyosan megindult volna a lavina, mert recseget-ropogott a hó.
Október 5. – Nepál, Kodari és Kathmandu közt – 2000 méter
Az expedíciónkat szállító autóbusz kanyarog a nepáli utakon. A tibeti határ felől utazunk Kathmanduba. Nézem a fákat és a völgyben zúduló kristálytiszta hegyi folyót.
Eufórikus érzések járnak át, olyan, mintha be lennék lőve.
Ennek oka, hogy szervezetem hozzászokott az 5700 méteres tengerszint feletti magassághoz, a vörösvérsejtjeim száma sokszorosa a normálisnak.
A másik, hogy a Cho Oyu alaptáborban nem volt más szín, mint a hó fehérje, az ég kékje és a sziklák szürke színe.
A busz halad, bámulom az erdőt és magamban hálát adok a sorsnak.
Vigyázott ránk, azért…
