Az extrem.hu ezennel megkezdi tavaszi-nyári helyszíni tudósításait. Ezen a hétvégén Szlovéniában jártunk, ahol a magyar kajak-szlalomosoknak azt kellett eldönteniük, ki utazhat közülük az athéni világkupára. Utazás éjjel és nappal, türkizszín folyó, és verseny 2×2 percben.
 Olimpia 2004 – az athéni pálya  |
Az idei esztendő kiemelten fontos lesz a magyar kajak-szlalom sport szempontjából. Az idei évben ugyanis olimpiát rendeznek Athénban, a játékok bölcsőjében, és, ha minden jól megy, magyar induló is próbára teheti tudását az olimpiai betonkádban. Először azonban el kell dönteni, ki utazzon az olimpiára. Illetve most még csak azt kellett eldönteni, ki lesz az a magyar vadvízi vitéz, aki hajóba ülhet, és lapátot ragadhat a görög fővárosban rendezendő világkupán, ahol némi szerencsével olimpiai kvótát szerezhet a sportágnak. Nem igényel különösebb bizonyítást, milyen nagyhatalom vagyunk mi síkvizen, Eb, vb és olimpiai aranyak garmadája támasztja ezt alá. Ehhez képest a szlalom szakág még csak tipegő gyermek, igazából a tavalyi év volt az, amikor először bizonyítási lehetőséget kapott. A csodálatos krakkói szlalompályán már bajnokságot is rendeztek, melyről lapunk helyszíni tudósítást adott. Annak a versenynek még nem volt igazi tétje (“csak” a magyar bajnoki cím), a most hétvéginek viszont már annál inkább. De, menjünk szépen, sorjában! Előbb érjünk oda, aztán szálljunk vízre.
A jó pakolás módja
 A szlalompálya és a viadukt |
Furcsa, de nem teljesen logikátlan szokás a vadvizeseknél, hogy az éj leple alatt kelnek útra. No, nem azért mintha rosszban sántikálnának, egyszerűen nem akarják szabadnapjukat (jó munkás emberekről van itt szó, kérem) utazásra pazarolni. Találkozó tehát csütörtökön a KSI elszomorító állapotban lévő vízitelepén (olimpiai bajnokok edzenek a falak között, úgy bizony), és a nagy utat mindjárt egy kis alvással kezdjük. Csak addig azonban, amíg meg nem jön az erősítés. Ekkor Ballai Tomi (a fent említett kvóta egyik várományosa) és Olasz Erika a nyálcsorgatva álmodó tudósítót is felébresztik, aki nem rest kidörzsölni az álmot a szeméből, és máris megy hajót pakolni. A furgon mellett már Nagy László (alias Laca, rodeó magyar bajnok) forgatja a karmesteri pálcát. Megismerkedem a racsnis hevederrel, ami a hajókat hivatott a kisbusz tetején tartani, és az előrelátó pakolási módszerekkel. A furgonba úgy kell bepakolni, hogy az éjszaka folyamán egymást váltó sofőrök a csomagok tetején kényelmesen tudjanak aludni.
Az ellen nem véd
 A Sveta Gora monostor a folyó fölött |
Éjfél után egy órára jár az idő, amikor elindulunk Kőbányára a Kicsiért. Bagi Attila a vadvizes körökben (tapasztalataim szerint) szériának számító utazózsákkal vár ránk, és diktálja az itinert a közeli piros-kék gazdaságos hipermarketig. Vásárlás: ásványvíz, üdítő, konzervek, kenyér és kalóriabombák (negyed kilós sonka + sajt). Fokozandó a kihalt áruházban uralkodó jókedvet, Laca és Kicsi megjelentek egy-egy pár iszonyú-kék és fekete színben pompázó, bizonytalan anyagú, ám annál bizarabb külsejű, 39-es méretű (“egy kicsit be kell húzni a lábujjaimat és akkor jó”) cipővel. “Jó lesz a hajóban, meg a parton” – szólt a használati utasítás. “Olvassuk már el, mi van ráírva” – így az egyik bölcs, mire a másik már olvasta is: “nem utcai használatra, nem vízálló”. Na, jól van, fizessünk és menjünk! Kicsi a kormányhoz, Tomi jobb egybe mitfahrernek, tudósító bal kettőbe (második sor, ablak mellett), Laca a hátsó franciaágyra. Irány Szlovénia!
Azért sem tévedünk el!
 Az első vízreszállás |
Egyenesen le az “emhetesen”, Martonvásár, Érd és Gyuró, Kápolnásnyék, Vereb, Balaton, Nagykanizsa. Ez kb. 200 km, és pont ennyi kellett, hogy kiderüljön: a kisbusz, a kis drága, sokkal többet fogyaszt (zabál), mint ahogy azt mi tudtuk. Osztás, szorzás, hiába minden, tankolni muszáj, hát tankolunk. Letenyénél átlépünk Horvátországba, de jó nekünk, még ha nem is tudjuk merre kell pontosan mennünk. Ekkor lép működésbe a jobb egyen Tomi, miután kiderült, Erikából egyhamar nem lesz térképész (“az utakkal nincs gond, betűből van túl sok, minek annyi, ez térkép”). Végül csak kitaláltuk, Csáktornya (szép emlék a női kézilabda vb-ről) felé kell menni, ott valahol megtaláljuk Szlovéniát. Megküzdöttünk a horvát autópálya-díj beszedővel is, aki az istennek nem értette, hogy az eurónkból kunában is visszaadhat, ha már (állítása szerint) csak az van neki. Semmi nem állhatott az utunkba, hamarosan elértük a célországot, Szlovéniát.
Tankcsapda hadművelet
 Tényleg ilyen zöld |
A sofőrnek az a jó, ha éjszaka (baromi) hangosan szól a zene, abból a fajtából, amit szeret. Ha az hardcore metál, annál jobb. Átlépve a határt (lassacskán virradt), előkerültek a Tankcsapda cd-k. A szlovén autópályákon az illendőnél sokkal gyakrabban vannak fizetőkapuk, ami büntetést érdemel. Bosszúból nem fizettünk tollárral (mert nem volt olyanunk), és folyamatosan dübörgött a debreceni metál, amire meglehetős furcsán (kissé riadtan) néztek a dobozaikban ülő díjbeszedők. Az viszont megjegyzendő, hogy ahol pályapénzt kell fizetni, ott pálya is van, szinte az ország teljes hosszában autópályán repesztettünk, és a hegyekben több helyütt is láttuk a lázas építkezéseket. A honi illetékesek is kimehetnének némi tanulmányútra.
Azért is eltévedünk
 Elöl szlalompálya, hátul rodeo hullám |
Menet közben útba ejtettük Cerknica települést. Kb. ötezres településen ennyit kóvályogni még ember nem kóválygott. Nagy nehezen megtaláltuk a keresett ojjektumot: a híres szlovén raft-gyártó műhelyt. Ez egy félkész ház-műhely a domboldalban, udvarán bizonytalan eredetű kutyával (Kicsi szerint közép schnauzer). A terv: kocsiból ki, raftokat be, kézfogás, vállveregetés, integetés, nagy gázzal tovább. Ehelyett: másfél óra szerencsétlenkedés, semmi nincs rendbe, pumpa fel, kedv le, pénz oda. Most már tényleg sietni kéne, mert nem lesz idő evezni a pályán. Már csak 100 km-re vagyunk Nova Goricától, ill. Solkantól, ahol a pálya van. Laca küldi a buszt rendesen, nagyon szeretne már mindenki megérkezni, épp elég volt majd‘ 10 órát a buszban tölteni. Át a hegyeken, követve az “Italija” feliratot, és du. 2 körül meg is érkeztünk Solkanba. Ha még valaki nem járt errefelé, a Soca alsó régiójában, sürgősen pótolja.
Ez olyan, mint az újságban!
 Under the Bridge |
Festői szépségű táj fogad bennünket, no meg a magyar csapat másik fele, Göncz Gazsi (alias Lucifer, szlalom magyar bajnok), és Jávor Zoli. Ők már délelőtt megérkeztek, látták a pályát, és tetszett nekik. Főleg az a rodeó henger, ami mágnesként vonzotta a magyar evezősöket. Tüchtig klubház, udvaron mászófal és kosárlabda palánk, alant pedig a Soca. A folyó pontosan olyan színű, mint az utazási magazinok fotóin. Ez a folyó nem kamu! Nagy hegyek, viaduktok, és sok-sok kajakos. A klubháztól leevezni a pályához jó kis bemelegítés, a magyar csapat is vízre szállt, tudósító meg maradt a parton, és felderítő útra indult a folyó mentén. A legjobbkor ért vissza a terepmunkáról, jött a futár (Erika árral szemben), vigyem a buszt a pályához. Szegény Tomit kellett elfuvarozni, miután a hajója találkozott egy kővel, és kisebb léket kapott. Fel a fejjel, holnapra meg lesz ragasztva, jobb lesz, mint új korában! (Így is lett.) Jócskán benne voltunk a délutánban, ideje volt megkeresni a szállást. Újabb ténfergés következett, ezúttal a Cerknicánál lényegesen nagyobb Nova Goricában. Jóformán mindent megcéloztunk, ami egy kicsit is diákszállónak látszott (köztük egy öregek otthonát). Végül megtaláltuk minden igényt kielégítő szállásunkat, ahol álomra hajthattuk fejünket.
Másnap verseny lesz!
 Ebben is jók vagyunk! Gazsi, Zoli, Kicsi, Tomi, Laca |
