Az extrem.hu újságírójának hegymászás közben kis híján nyoma vész az Alpok őszi ködében. Pedig fontos küldetést teljesít, felülnézetből szeretne egy versenyhelyszínt bemutatni. Ebben természeti és emberi erők is akadályozzák, GPS-e sincs, de végül megoldja. Pongó, szellemek, daruk, Ikarosz Bischofshofenben.
 Salzburg  |
Kinek a pap, kinek a papné
A legtöbben azért látogatnak Salzburgba, (azaz Mozartstadtba, ahogy szerintem hívni kellene azt a várost, ahol úgyis minden Figaró “apjáról” szól), hogy kilóra vegyék azt a Mozartkugelt, amit amúgy otthon is megkaphatnak, olcsóbban. Sok az amerikai, bár nekik lehet, hogy van egy szupertitkos projectjük is. Legalábbis nagyon úgy gyülekeznek a salzburgi vár környékén, ahogy a törökök tették anno a budai vár esetében. Persze vannak olyan extrém alakok is, mint történetünk “főhőse”, akiknek szemében Salzburg mellékprogrammá degradálódik az attól 40 km-re fekvő alpesi városkával szemben.
Pongóból Püspökudvar
 Harmincezren férnek el a sánc tövében Forrás: skispringen.com |
Salzburg vonzáskörzetében fekszik ugyanis Bischofshofen. Ez a tízezer lakosú városka is világhírű – azok számára legalábbis, akik szeretik a síugrást. Itt rendezik a Négysáncverseny utolsó, negyedik versenyét, január 6-án, már 51 éve. Jó, jó, de még csak október eleje van, mit keres az extrem.hu újságírója ilyenkor a verseny helyszínén? Erre is van logikus magyarázat. Január elején ötszörösére duzzad Bischofshofen, vagy ahogy korábban hívták, Pongo, népessége. Ilyenkor a síugró sánc környékén egy hógolyót sem lehet úgy eldobni, hogy ne találna el legalább három Hannawald drukkert. Csak azok juthatnak a hegy, azaz a sánc tetejére, akik Ikarosz utódainak tartják magukat. A “halandók” ilyenkor a hegy aljában szoronganak, örülve, ha legalább egyik lábuk elér a hóra, vagy kényelmesen, a tévé előtt ülve, a karácsonyról megmaradt bejgli utolsó darabkáit rágcsálva élvezik a versenyt. Ilyenkor nem igazán lehet nézelődni, vizsgálódni, kérdezősködni.
Sánc helyett fehér tejfel
 A fehérebb csík középen a sánc |
Októberben bezzeg furcsán néz a kalauz a helyközi vasúttal utazó, jegyéből láthatóan külföldi újságíróra, hogy mi dolga Bischofshofenben. Helyszínel. Azaz helyszínelne, ha nem bizonytalanodna el már az állomáson, amikor kiderül, hogy október elején arrafele reggelente már alig megy nulla fok fölé a hőmérséklet, és akkora a köd, hogy hamar lemondhat arról a tervéről, hogy csak körbenéz, és máris látni fogja, merre kell mennie a sánchoz. Marad a helyi információs térkép és a jelzőtáblák. Némi emelkedő, és máris az újságíró előtt virít a tábla: Centrum des Skisprungs. Jó, de hol a sánc? Itt kell lennie valahol, de csak fehér tejfel mindenfelé. A közelben csak egy temető látszik. A síugrás szellemét érezni a levegőben, de egy lelket sem láttam. Az öreg nénike, aki csak egy sírra hozott virágot, először nem igen érti a kérdést, de aztán gyorsan beleéli magát a turistguide szerepkörbe.
Vigyázat, omlásveszély!
 Átépítés alatt |
Csak a hangokat kell követni. Ezek a fotókon látható fenséges, elegáns sánc helyett egy építkezés helyszínére vezetnek. Felújítják a sáncot. Daruk, betonhegyek, földkupacok mindenütt. Na, ennyit arról, hogy úgysem lesz itt ilyenkor senki, nyugodtan nézelődhetek. A bischofshofeni sánc természetes sánc, ami azt jelenti, hogy a hegyoldalból alakítják ki a sáncot, és nem egy mesterséges, épített sáncasztalról ugranak, amit a hegyhez csatolnak. A sánc természetessége most azonban nem igazán jön át. Az ugrások hosszának növelése miatt mindig fejlesztik, alakítgatják a sáncasztalokat, az elugrási és érkezési területet. Most is hasonló zajlik, és a daruk miatt nem tudok felsétálni a sánc tetejére. Kell lennie valami más megoldásnak.
 A hegymászás terepe |
A sánc két oldalán erdő borítja a hegyoldalt, így maradt a hegymászás. Eddig sem éreztem késztetést, hogy Erőss Zsolt szerepére törjek, meg nincs is nálam bakancs, de csak nem megyek haza úgy, hogy meg sem próbáltam. A gombászok paradicsomában, a fenyőfák alatt félúton aztán eszembe jut az a hír, amit nemrég írtunk egy az Alpokban eltűnt, és azóta halottnak nyilvánított magyar hegymászóról. GPS nincs nálam, mobil viszont van, ez is több mint a semmi. A hegy meredek, állapítom meg, amikor már négykézláb kell másznom, de végül felérek a hegytetőre. Ott viszont kiderül, hogy a sáncról lenézni így sem fogok, mert fenn is darukkal dolgoznak. A felvonó tetejéről, amivel a síugrók feljárnak (ha az általam használt módszerrel közlekednének, nem maradna erejük az ugráshoz) azért jól lelátni, és már a köd is oszlik. Nagyon meredek. Pedig ez csak egy K120-as sánc, nem is egy sírepülő, K-185-ös.
Kitalálják, megcsinálják
 A “gyepszőnyeg” |
Mire leérek – az útvonal lefelé sem lett könnyebb – végre látni is, hogy hol jártam. Ekkor derül ki, hogy az amphiteátrum-szerű nézőtér a sánc túloldalán van. Újabb példa arra, hogy az ember ne higgyen a jelzőtábláknak. A helyi síklub épületeinél egy úr békésen figyeli, amint közelről megvizsgálom a nyári versenyeken is használható “műfüves” K-85-ös sánc borítását. A műfű szálai fél méteresek és kőkemények. Viszont jól lehet rajtuk léccel csúszni. Egy szál sem jár ki (végül is Ausztriában vagyunk), így oda a szuvenír, kitépni csak nem fogom. Az úr, akiről kiderül, hogy a szervezőbizottság egyik tagja, készségesen válaszol a kérdéseimre. Elmeséli, hogy novemberre kell kész lenniük, ezért a nagy buzgalom. Új betonlap borítást kap a sánc, amire aztán feltesznek egy hálót. Ez fogja meg a havat, ez tartja a hegyoldalon. A felújítások fő célja, hogy az ugrók messzebbre is eljuthassanak. A jelenlegi sáncrekordot Sven Hannawald tartja, 139 méterrel. A felújítás után – a tervezők szerint – ez 145 méter fölé is emelkedhet.
Nyárra pedig egy, a kisebb sáncokon már látható műfüves takarót is kap, hogy nyáron is lehessen majd komoly, nemzetközi versenyt rendezni Bischofshofenben. Reflektorokat is telepítenek a sánc aljába, főleg azért, mert a nyarak az utóbbi időben olyan forróak, hogy csak éjjel lehet versenyt rendezni, villanyfénynél, hacsak nem akarják locsolni a nézőket egész nap. Hiába, no, fejlődni kell a korral.
Aki ezek után kedvet kapott, hogy megnézzen egy síugró versenyt, annak meleg szívvel ajánlhatom Bischofshofent. (Csak időben gondoskodjon jegyről és szállásról.) A rendkívül hangulatos városka egyesíti a német precizitást az osztrák vendégszeretettel, anélkül, hogy giccses vagy pénzsóvár mellékíze lenne.
