Zsuzsa szereti a szabadságot. Ez eddig sem volt titok. Imádja a repülést. Ez sem számít újdonságnak. Eleddig azonban csak motoros gépben láthattuk őt. Most viszont elárulhatjuk: Zsuzsának néha még gépre sincs szüksége a felemelkedéshez. Elég hozzá egy profi siklóernyős pilóta. Alattunk föld, fölöttünk kupola. Repülünk!
 Alt au See – nem kell ugróhelyet keresni  |
Tegnap este egy hosszabb pirosnál várakozva macskaként nyújtóztattam ki magam, és, láss csodát, az üvegtetőn át kivételesen szemmagasság fölé csúszott a tekintetem. Olyat láttam, amelyet, bizton állíthatom, bármelyik művészettörténet könyvben a „giccs” fejezetcím alatt találhatnánk. Rózsaszín, narancs, cinóber és lila színpompa, na meg szürkés-kék pamacsfelhők foltokban elszórva szanaszét. Annyira belefeledkeztem a valószínűtlen látványba, hogy odaképzeltem magam valamelyik pamacs szélére, és eszembe jutott az a pillanat, amikor egyszer Ausztria egyik pazar hegycsúcsánál, Alt au See-ben nekirohantam a semminek. Úgy hozta a sors, hogy éppen egy extrém epizódot forgattam akkori, Hullámkoktél című műsorunkba, és lehetőség nyílt arra, hogy egy profi ugró segítségével tandemben vessük alá magunkat a mélybe.
Elvégeztem a gyorstalpalót, megmutatták, hogyan kell majd földet érni, csüngtem a hevederen egy cseppet, mint valami száradó ruha, és akkor „asszonták”, hogy nosza!
Irány az űr!
Beöltözés, hevederek a combra, bukósisak a fejre, hánytam (na, nem a reggelit) csak néhány keresztet, és nekifutottunk. Karl, a profi mindent mondott ugyan, ecsetelte, hogy körülbelül, mit fogok érezni, de erre nem lehetett felkészülni. Ahogy megkapott minket az első meleg légáramlat, minden motoros felhajtás nélkül egyszer csak elkezdtünk emelkedni. Emelkedtünk, emelkedtünk, előbb a hegytetőt értük be ahonnan nekifutottunk, majd azt is csak madártávlatból láttuk már, s szinte biztosra vettem, hogy ha ez így megy tovább, akkor, mint egy héliummal töltött lufi, perceken belül elhagyom a Sztratoszférát.
 Szürke pamacsok a fejünk mellett |
A több száz éves ősfák, már csak kis cserjéknek, a lakóépületek babaszobáknak, s falu maga is csak egy miniatűr filmdíszletnek tűnt már, miközben én hallgattam a csöndet. Voltam már persze korábban is ilyen magasan, hiszen repülővel ez nem nagy ügy, na de úgy, hogy nincs körülötted pléhlemez, zaj egy szál se, és ami a csúcs, hogy alattad a világ, fölötted az ég és lóbálod a csülkeidet a nagy büdös semmibe, szóval ez egyszerűen észtvesztő. Ha létezik olyan, hogy végtelen, akkor az körülbelül ilyen lehet. A tér és időnélküliség eddig ismeretlen dimenziója.
Héj, de most mi ez a hangzavar, melyik madár vijjog ilyen furcsán rekedtes hangon? És még egy? Ha már az egekben is ekkora a vircsaft, akkor mire számítson az ember a Földön? És ebben a pillanatban a horizont alá csúszott a szemem, s rá kellett döbbennem, hogy mögöttem nem Karl, a profi üvölt, hanem „géza” a fáradt Golfjában a tülkét nyomja, arra várva, hogy „gizi”, vagyis én, végre tűvé tegyem a sebváltót az egyesért. Intettem egy bocseszt hátra, s ráléptem a gázra, pedig inkább néhány elegáns szárnycsapással átugrattam volna a sávomon. Ernyő nem lévén maradt a robbanómotor és a tudat, hogy repülni, gondolatban is lehet. Ráadásul cucc nélkül.
