Pulzus 180-on, jéghideg víz az arcba, mégis újra és újra nekivágna az ember. Bevállaljuk! sorozatunk első részében az extrem.hu riportere a szlovén hegyek között küzd az elemekkel egy ingatag rafton.
 Az érintetlen természet nagyobban  |
Az olasz-szlovén határon a kisbuszokat már csak a “Rafting?” kérdéssel fogadják, és igenlő válasz esetén már engedik is tovább. Bovec, a szlovén Alpok egyik leghíresebb turistaközpontja télen a síelők paradicsoma, nyáron pedig a vadvízi sportok fellegvára.
A környék egy nemzeti park része, így a sportkedvelőket nem a luxusig kiépített létesítmények várják, hanem megfizethető árak és a sok helyen szinte még érintetlen táj szépsége. Az extrem.hu tudósítója a helyi konkurencia által is egyik legmegbízhatóbbnak tartott raftingos csapattal, a magyar Vadvirág Extrémsport – Interraft céggel próbálta ki, hogy milyen érzés egyik pillanatban az elsuhanó tájban gyönyörködni, a másikban pedig a levegőért küzdeni, amikor a raft beborul a vízbe, a sodrás pedig épp a sziklák alá sodorja a riportert.
Erről a gyönyörű tájról itt találsz háttérképnek is remek fotókat, és egy hangfile-t a sebes patak csobogásáról:
##XPlayer48?2##
 A nagyobb felbontáshoz klikkelj ide! |
De menjünk sorjában:
A raft a hozzá nem értő szemnek egy gumicsónak, amiben pár ember – vicces hacukában, elkeseredve – lapátolja a vizet a sziklákkal szegélyezett hegyi patakban, küzdve a sodrás felborító ereje ellen. A kezdőnek már attól 140 lesz a pulzusa, ha meglátja a kövekkel teli patakot, nemhogy önszántából beszálljon az ingatag „csónakba”.
Az extrem.hu riporterének sok ideje nem volt a meg nem kötött balesetbiztosításán elmélkedni, mivel úgy adódott, hogy az első nap délelőttjén az egyik túravezető elé kellett beugrania „súlynak” egy kétszemélyes raftba.
(Bármilyen béna is az elöl ülő ember, könnyebb a kormányosnak a raftot vezetni, ha ketten lapátolnak – de azért Marci ezer köszönet az apai bíztató szavakért.) Bár furcsának tűnhet, a rafting sokkal veszélyesebbnek látszik a partról, mint a magáról a raftról. A csónak jól irányítható, ráadásul a mentőfelszerelés (kötelező sisak, mentőmellény, neoprén ruha tetőtől talpig) és a tapasztalt mentők miatt nagyon nehéz belefulladni a folyóba. (A menetfelszerelésről készült galériát itt nézheted meg.)
 Civilben, háttérben egy ufonautával Ugyanez nagyobban |
Szépnek nem szép, de hasznos:
Ha már a ruháknál tartunk: vállalkozó kedvű, de hiú ember lévén eltekintenék arról, hogy fotóval illusztráljam, hogy hogyan mutat az újságíró teljes menetfelszerelésben – ugyanis ez a ruha minden, csak nem esztétikus. Már a felvétele is komoly gondokat okoz, és az ember sokkal inkább egy ufonautájára emlékeztet benne, mint bátor sportkedvelőre – bár az Interraft cégvezetője, Bacsa Béla szerint a „tapasztalt szem észreveszi a gyémántot akkor is, ha az neoprénbe van burkolva”.
Bevállalod, Brother?
A túraszervezők szerint a raftingolást kipróbálóknak két fő típusa van: a parás és a bevállalós. A bevállalós fajtából az egyik “nagy öreggel”, a borulásban már komoly tapasztalatokkal bíró egyik vendéggel, Tamással készült villáminterjúnkat itt hallgathatod meg.
##XPlayer48?1##
Aki nem szeretne röviddel az indulás után beborulni, annak a nagyraftokat ajánlják. Ebben általában 6-10 ember lapátol, hátul egy tapasztalt túravezetővel, aki ügyel arra, hogy még véletlenül se boruljanak fel, bármilyen tehetségtelenek is. Kicsit úgy mutat, mint egy gondola, csak itt ritkábban énekel a gondolás, legfeljebb időnként vezényszavakat ordít.
Aki jobban szereti saját kezébe venni a sorsát, annak egyértelműen a kétszemélyes verziót kell kipróbálnia. Bár a nehezebb szakaszokon (1-6-ig pontoznak, a hatos már garantált adrenalinbomba) a raftozó szinte biztosan párszor úszva is megismerkedik egy-egy sziklával, de egy riporter nem lehet félős, így jöjjenek csak azok a sziklák!
 Segítenek, de csak ha muszáj Nagyobb felbontás, nagyobb sodrás |
Büszkén jelenthetem, hogy önhibából egyszer sem borultunk – a legnagyobb veszélyt az előttünk fennakadt raftok jelentették, amik elállták a sziklák közötti átjárót, így mi is beragadtunk, és akkor jött az elkerülhetetlen: zutty a 8 C fokos vízbe. A hirtelen jött hidegzuhany, az embert körülvevő éles sziklák és a vízből felfelé vezető utat elálló raft elsőre sokkolóan hathat a szervezetre.
Ilyenkor még azt is elfelejti az ember, hogy mentőmellény van rajta, vagy hogy ha a sodrás beszippantja a szikla alá, akkor a víz valahol ki is jön onnan, vagyis van kiút. Nem vészes, csak szokni kell. Mint ahogy magát az evezést is. Először esetlenül áll a kézben, de az izomtanulás itt is bejátszik, és a harmadik, negyedik útnál már nem csak maga mögé, a csónakba meri az ember a vizet, hanem halad is.
Az alapszabályokról a félelemről és sok minden másról az egyik túravezetőt, a szlovén vizeket három éve járó Antit kérdeztem. Az interjút itt olvashatod el.
 Klikkelj ide a teljes grafikonhoz! |
A csúcs: 184-es pulzusszám
A „szoktató” rafting út után, általában másnap jöhet a hosszabb kalandtúra, 30-40 fővel, ahol nagykanállal adagolják az adrenalint és a szórakozást egyaránt. Azért, hogy tudományos alapokon is bizonyítani tudjam, hogy hogyan hat egy ilyen út az emberi szervezetre, egy Polar pulzusmérővel felszerelkezve vágtam neki. A kissé rendhagyó beszámolót itt olvashatod.
Másfél óra után simább vizeken kötnek ki a raftok, az extrém sportolókra pedig az a nemesb, de embert próbáló feladat vár, hogy a vállukon felcipeljék a raftokat a folyóparton.
 Tömény élvezet Ugyanez nagyobban |
A rafting szezon általában április végétől október végéig tart, és így október első hétvégéjén mi is megéreztük a közeledő telet, amikor a 8-10 fokos vízben átázott cuccban, vizes hajjal dideregtünk a parkolóban. Ilyenkor hamar elillan a szégyenlőség, és villámgyorsan lekerül minden vizes ruhadarab, a zoknival és az alsóneművel/fürdőruhával egyetemben.
Aztán jöhet a fűtött kisbusz meg az elmaradhatatlan esti szívmelegítő, hisz a rafting legalább annyira a szórakozásról és a társaságról is szól, mint a sportolásról.
