Scott Stephens az egyik reggel – mint egyébként mindig – szörfözéssel kezdte a napot. Hosszabb időre utoljára, mert egy fehér cápa erősen közbeszólt. De ő kapott egy második esélyt, így elmesélheti a történetét.
Scott Stephens a TransWorld Surf magazinnak mesélt fájdalmas találkozásáról a fehér cápával.
A történet a magazin májusi számában jelent meg nyomtatásban, majd közkinccsé tették az online oldalon is.
A történet:
“2012, október harmincadika, kedd – egy nappal Halloween előtt – úgy indult, mint minden nap az életemben. Felkeltem, feltöltekezve egy bögre kávéval, ugrottam az autómba, irány a part, szörfözni. Az ősz tökéletes szörfözésre a Humbold Bay félsziget körül – nem volt ez másként aznap reggel sem. Füst sodródott egy közeli erőműből, s ömlött végig a Samoa Boulevardon, ahogy vitte magával a délkeleti szél a North Jetty irányából. Emlékszem, az első dolog, amire felfigyeltem, hogy a partra érve a Bunker Road végén hatalmas csapat madár szállt alacsonyan a szörfözők felett, ezüstösen csillogón, mint az óceán habja. Megpróbáltam lefilmezni őket a telefonom kamerájával, de ahhoz, hogy ezt valóban értékelje az ember, ahhoz jelen kellett lenni.
A reggel tökéletesnek tűnt, a dagály tetőzött, magas hullámokkal ostromolva a partot, a legtöbb akció ilyenkor ott folyik, ahol a víz alatti kanyon csatornái felduzzadnak, maximalizálva a hullámok méretét, intenzitását. A víz tiszta, tökéletes, októberi. Ahogy elkezdtem felvenni az 5 mm-es búvárruhám, kaptam egy hívást: barátom, Teddy kérdezte, hogy milyennek tűnik ma a szörfhelyzet. Nevettem, kérdeztem honnan tudja, hogy épp ezt ellenőriztem. „Azt hiszem, túl jól ismerlek” – felelte.
Később, már a vízben összetalálkoztam egy másik haverommal, Blake-kel is. Kicsit eldumáltunk arról, milyen szép tiszta, gyönyörű a víz. A hullámok gördültek, én igyekeztem odébb vonulni a többi szörföstől a csúcs északi végénél. A csatorna visszavitt a külvilágba, elkaptam három hullámot gyors egymásutánban, nevettem a jószerencsémet. A karjaimnak jó érzés volt, végül, lapátolással mondani köszönetet a legutolsó szörfözésemért.
A szerencsém egy pillanat alatt csapott át valami másba. Lapátolgatás közben éreztem, valami van a hátam mögött, a bal szemem sarkából megpillantottam, ahogy valami sötét tör a felszínre, és éreztem a súlyát, ahogyan a hátamon landol. Az első gondolatom, hogy egy hatalmas fóka, de ahogy víz alá kerültem, mint aki bedrogozott, hatalmat és erőt éreztem, majd ahogy megláttam, hogy a csúcsragadozó álkapcsa megrezdül, félteni kezdtem az életemet. Olyan kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam, kinyitottam a szemem, és megláttam életem első cápáját a 13 évnyi szörfözés alatt, ahogy jön velem szemben… Arca fekete és áramvonalas, orra előreugró, szinte kivigyorogtak szájából a fogak. Legalább négy méter végétől az orra hegyéig, jobb szeme, akkora mint egy baseball labda. A jobb öklöm tükröződött benne. Úgy éreztem magam, mint egy zsák beton, nem tudom leírni, mit éreztem abban a pillanatban – jónéhány kombinációját sokknak és rémületnek. Aztán, amilyen gyorsan támadott, ennyi is volt az egész – a cápa jött, s aztán eltűnt a mélybe.
Semmi… amíg nem láttam, hogy a deszkám mellettem úszik, s egy 35 centi átmérőjű félkör hiányzik belőle, nem gondoltam a sérüléseimre. Ahogy visszakapaszkodtam a deszkára, és elkezdtem kifelé evezni, vettem észre, hogy piroslik körülöttem a víz. A víz a vérrel keveredve egy krimi úszómedencéjéhez kezdett hasonlítani, hatalmas luk a búvárruhám oldalán, és a törzsemen – tudtam, hogy komoly a baj. Segítségért kiáltottam, reméltem, hogy a közel 140 méternyire lévő szörfösök meghallanak. Folyamatosan eveztem, és közben azon csodálkoztam, mennyi vért veszítek. Egy hullám jött és megmentett: felemelt és a partra sodort, ahol két másik szörfös megtalált. A kezemmel sehogy nem tudtam elállítani a vérzést, feküdtem az oldalamon és az egyik szörfös, Ian, egy szolgálaton kívüli mentős gyorsan – és ahogy a később a sebészek megjegyezték, meglehetősen kreatívan – ráfeküdt az oldalamra, testsúlyával szorítva el a vérzést. Szerencsémre szabad vezetni a parton, és most, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, egy másik szörfös, Jason épp arra hajtott hazafelé. Gyorsan betettek a teherautó hátába, irány a kórház. Innentől fogva leginkább annyit mondhatok, minden hihetetlenül zajlott, a St. Joseph Kórház vezető sebésze épp szolgálatban volt, és épp frissiben egy műtét után. Meg akartam csinálni. A modern orvostudomány megmentette az életem – de nem ment volna a szörfös társak nélkül. Életem hősei.”
A szörf pedig a királyok sportja – ahogy ő maga is írja -, s habár Scott kimaradt néhány hullámból, míg életveszélyes sebesüléseiből lábadozott, egy másik hullám felkapta, és magával ragadta: az együttérzés, közösségé, segítségnyújtásé, a cselekvésé a bajban.
Nem tudom, miért lehetek olyan szerencsés, hogy életben maradtam, de nagyon örülök az életnek, annyira, hogy úgy érzem, kötelességem szétkürtölni a világnak. Ez talán egy második esély.
Négy héttel az októberi támadás, és két héttel a fizikoterápia után úgy érezte, ismét hívja a víz, s deszkára tud állni. „A viasz illata az orromban, a neoprén, a só a szememben – olyan volt, mint legelőször. “Hogy mentálisan is képes legyek visszatérni a vízbe, ahhoz egy szerencsesüti segített hozzá:
„A hajó biztonságban van a kikötőben – de nem ez az, amiért a hajókat megépítették.” Egyszerűen: az élet túl határtalan, hogy hátat fordíts az álmaidnak, és felhagyj azzal, amit szeretsz.
