Dean Potter egy bázisugró ernyővel a hátán mászta meg az Eiger egyik legkeményebb útját, a Deep Blue Sea-t. Az amerikai sziklamászó nem használt kötélbiztosítást. Baj esetén kidobta volna az ernyőt. Igen, igen, az egész úgy hangzik, mintha egy James Bond-film jelenete lenne.
  |
A csúcsnak létezik egy irodalmi elvevezése is – ez pedig így hangzik: a szörny.
Ez az egyik legszebb északi fal az Alpokban, az 1800 méter magas masszívum mágnesként vonzza a hegymászókat.
Az Eiger nordwand (északi fal) első megmászása komoly emberáldozatokat követelt.
Az 1930-as években – az Alpok hőskorában – az alpinisták közt versengés folyt azért, hogy kinek sikerül elsőként megmászni egy
 Az Eiger északi fala – bejelölve az első megmászók útja |
Az Eiger számított a legkeményebb diónak.
Az északi fal monumentális képződmény: 1800 méter magas szikla és jég.
A fal első fele 60-70 fokos, felső szakasza viszont áthajlik. A kor technikájával az áthajló sziklán való mozgás extrém nehézségűnek számított.
Ekkoriban kenderkötelet használtak biztosításra.
A mászók a mellkasukon és a vállukon kötöttek “hevedert” a kötélből, ez fogta meg őket, ha estek. A fal kulcshelyzete az un. Hinterstoisser traverz volt.
A sziklafal itt fordult függőlegesből áthajlásba.
Ha az alpinisták átmászták ezt a szakaszt, akkor csapdába kerültek, amiből egyetlen kiút volt: felmászni a csúcsra. A kor technikájával és mászótudásával ugyanis nem tudták megoldani a visszaereszkedést az áthajló részeken.
Komoly nehézséget jelentett a kőzet rossz minősége. A szikla törik, mint a hungarocell. A napi hőingás miatt a fölső szakaszokon kilazulnak, majd lezuhannak a kő és jégdarabok.
Mivel a fal áthajlik, az omladék zavartalanul zuhan. Egy-egy ilyen kavics ezer méter gyorsulás után vágódik be a sziklafal alsó részén.
Az Eiger-legenda kialakulásában persze nem csak a fal szépsége, a nehézségeknek és a véráldozat játszott szerepet. A mítosz a sajtónak köszönhető.
Újságírók általában nem mennek a hegyek közé a sziklamászók ténykedését figyelni – az Eiger azonban kivétel.
Az északi fallal szemközt fekszik egy üdülőfalu, Grindelwald. Innen tökéletesen lehet látni a masszívumot, az embernek az az érzése, hogy karnyújtásnyira vannak a sziklák. Az újságírók elözönlötték a helyet, amikor megtudták, hogy néhány mászó küzd a falon.
Életemet egy csúcsért…
 Heinrich Harrer 1938-ban |
Az Eiger északi falával egy év múlva, 1935 nyarán próbálkozott újra egy német páros Karl Mehringer and Max Sedlmeyer.
A két hegymászó 3300 méteres magasságig jutott. Az idő azonban rosszra fordult. A két német alpinista mozdulni sem tudott az ítéletidő miatt.
A mászást nem tudták folytatni, leereszkedni pedig nem tudtak, mert a fal egyik áthajlását már maguk mögött hagyták. Mire a vihar néhány nap múlva elült, addigra a hegymászók megfagytak a falban.
A hely, ahol két német meghúzta magát a “halálbivak” nevet kapta.
A következő nyáron (1936) a
 Harrer idős korában a Dalai Lámával |
Két német és két osztrák alpinista próbálkozott a heggyel, ők is ott vesztették életüket, ahol egy évvel azelőtt a német parti. A két tragikus baleset miatt a közvélemény figyelme az Eiger felé fordult.
Amikor 1938-ban egy osztrák és egy német páros ismét megpróbálkozott a hatalmas fal meghódításával, újságírók és érdeklődők tömege árasztotta el az Eigerrel szemközt lévő üdülőfalut, Grindelwaldot.
Távcsövek pásztázták a sziklákat, az újságok naponta tudósítottak a hegymászók mozgásáról.
A két osztrák – Anderl Heckmair és Heinrich Harrer indult előbb. A parti gyorsan haladt egészen az addigi katasztrófák helyszínéig. A fal kulcshelyzethez érve az osztrákok nem akarták “elvágni” magukat a külvilágtól. A Hinterstoisser travezben benn hagytak egy kötelet arra az esetre, ha rosszra fordul az idő, vissza tudjanak menni.
Az őket követő német párosnak (Fritz Kasparek és Ludwig Vorg) egyszerű dolga volt – az osztrákok kötelét használva gyorsan átjutottak a kényes részen. A két csapat a fal fölső, legnehezebb szakaszán összetalálkozott.
A jéggel kitöltött repedéseket, amik egy hatalmas pók lábaira emlékeztetnek – erőiket egyesítve küzdették le. Az újságok világgá kürtölték a szenzációt: megmászták az Eiger északi falát!
Az útvonalat a csapat vezetőjéről nevezték el, a Heckmair út alpesi klasszikussá vált. Az első megmászók egyike, Heinrich Harrer megírta a fal történetét. Magyarországon a kötet “A szörny” címmel került forgalomba, Harrer Jack Olsen álnéven publikálta ezt a munkát. Harrer egyébként sok más könyvet is írt, a legismertebb a Hét év Tibetben.
Eiger: egy alpesi legenda
 Utak az Eiger északi falán |
Az Eigert már minden elképzelhető irányból megmászták, szólózták télen és nyáron, különféle időrekordokat állítottak fel, majd ezeket megdöntötték. A jelenlegi rekorder svájci Ueli Steck, 2007-ben 2 óra, 47 perc és 33 másodperc alatt abszolválta az első megmászók útját. Persze a Heckmair út technikailag ma már nem számít nehéznek, az UIAA skála szerint IV-es V-ös.
Dean Potter
 Dean Potter |
Egy amerikai mászó kötélbiztosítás nélkül jutott fel a fal egyik legnehezebb útján. A Deep Blue Sea nehézsége az európai skála szerint IX-.
Lényegében sportmászásról van szó, apró, milliméteres fogások az áthajló sziklán.
Ilyen nehézségű utakat manapság a fedett, légkondicionált és jól biztosított műfalakon másznak.
Ha valakinek sikerül abszolválni egy kilencest, a többiek elismerően
 Dean Potter házi szikláin gyakorol |
Dean néhány éve kitanulta a bázisugrás tudományát – kézenfekvő, hogy megmászott falak tetejéről leugrik. Dean Potter élettársa, Steph Davis sem békés konyhatündér. Staphanie tavaly októberben megszólózta a Sziklás-hegység egyik legendás falát, a Diamond-ot…
Felkészülés
Az Eiger északi falát Potter 2007-ben szemelte ki magának.
Jó komájával, Hans Kamerlanderrel belevágott a Deep Blue Sea nevű útba. Egy vihar lezavarta az európai-amerikai duót, de a túra során Potter fantáziája beindult. Kieszelte, hogy az áthajló sziklafalon fel lehet mászni úgy, hogy ejtőernyőt vesz a hátára. Ha baj van, ez még mindig megmentheti az életét. Az egész úgy hangzik, mintha egy James Bond film forgatókönyvírója vetette volna papírra. Csakhogy Potter a napokban megmutatta, hogy lehet ilyet is.
Dean július elején utazott a Svájcban lévő Interlaken-be. A hónap első felét az Eiger nyugati gerincén lévő barlangban töltötte. Az elvonulás során mentálisan készült a feladatra. Aztán lement a közeli Lauterbrunnen-be. A falu környéke Európa elsőszámú bázisugró paradicsoma, áthajló sziklafalak magasodnak egy keskeny völgy fölé. Az amerikai nap-mint nap csiszolta sziklamászó tudását az mészkőfalakon, a csúcsról pedig egész egyszerűen leugrott. Amikor a meteorológia néhány nap jó időt ígért, nekiveselkedett az Eigernek.
 Potter bázisernyővel a hátán szólózik |
Az alsó szakaszokon nem vette volna hasznát az bázisugró felszerelésnek. Ahhoz, hogy ki tudja nyitni az ernyőt, el kellett volna távolodnia a faltól, de a szikla még itt ehhez nem hajlik át eléggé.
A fal tetején, ahol az igazán nehéz részek vannak már reális lehetőség lett volna az ejtőernyő. Itt már annyira áthajlik a fal, hogy ha hibázik, akkor legalább 15-20 másodpercet zuhan. Ez már elég idő arra, hogy felvegye a stabil zuhanási pozíciót, eltávolodjon a faltól és nyisson. Persze erre nem volt szükség, Dean Potter hiba nélkül felkapaszkodott a milliméteres kis fogásokon és repedéseken – végül felért csúcsra.
“A mászás során teljesen el tudtam engedni magam. Teljesen megnyitotta az érzelmeimet, úgy éreztem, korlátok nélkül mozgok és cselekszem. Ez a feladat jobban fókuszálta a gondolataimat, mint bármi, amit eddig csináltam az életben” – mondta Dean a kalandról.
A csúcsról persze nem “gyalog” jött le.
Használta bázisugró ernyőt, amit végig magával cipelt.
Egy hozzászólás