Rendhagyó epizóddal bővül az extrem.hu Bevállaljuk! rovata. Reméljük a gyáva firkász csúfos kudarca nem fog precedenst teremteni a későbbiekben. Szégyen és gyalázat igaz története!
 Onnan fentről kéne ugrani…  |
Ugrasz, ugye? – szegezte nekem a kérdést Kindl György, a zalaegerszegi tévétoronyban működő szabadesés szimulátor tulajdonosa. Már nem először, mire én szintén nem először válaszoltam kissé zavartan, hogy “persze, persze”. Gyuri meg csak szította a tüzet: ott van a Bevállaljuk! rovat, extrém újságíró vagy, nem?, azt mondtátok kipróbáljátok, stb. Mit lehet erre mondani? Semmit, egy darabig lehet húzni az időt (nem akarom megzavarni az 50 ugrásos rekordra törő Árvai Gábort, bla, bla, bla), de egyszer úgy is elérkezik az igazság pillanata. Erőt öntök magamba. Innen lentről nem is tűnik olyan vészesnek. Gáboron rajta a heveder, ami egy elefántot is megbírna, ha beleférne, karabinerekkel biztosítva, kötél a hátán, és szép egyenletes tempóban közelít a célterülethez.
Mindenki ugrál
Meg azt is mondják, hogy ugrott már boldog, boldogtalan. Fiatal fiúk (a legfiatalabb 11 éves volt) és lányok, de középkorúak, sőt ötvenesek is kipróbálták már, milyen teljes biztonságban zuhanni kb. 30-35 métert (a maradék 15-20 m a fékezésé). Ha ők megcsinálták…
 Hú, de magas! |
…az még nem jelenti azt, hogy nekem is menni fog. Mindenesetre a 27. ugrás után Gáborral együtt szállok be a liftbe, aki elárulja, hogy először ő is nagyon félt, pedig teljesen fölösleges. Maga a gyorsulás kb. 4 másodpercig tart, utána már csak szép csendes ereszkedés van. Ez megnyugtató, a végén még menni fog. Azonban, amint lenézek 50 méter magasból, mindjárt gyökeresen változik a véleményem. Hú, b…sza meg, ez mégiscsak baromi magas. Átkozottul kicsi odalent minden. Aztán az eszközt – ferde kúp, rajta sodrony – veszem szemügyre. Vagy ezren megcsinálták már, soha nem történt semmi, de mi van akkor, ha pont most.
Kutyaszorító
Az ördög nem alszik, én annál inkább aludnék még egyet erre az egészre. Miközben azon agyalok, hogy kockára tegyem-e életemet, ill. kire testáljam földi javaimat megint jön Gábor. Norbi szakszerűen beköti, már mehet is, és megy is. Mikor leér felküldi a karabinert, Norbi pedig kezembe nyomja a hevedert. Tudod hogy kell felvenni, igaz?
Ja, tudom, Nagy Laca megmutatta, amikor a rafting túra kiegészítéseként ereszkedtünk a Koritnica folyó fölötti hídról. Igaz, az 20 méter magas sem volt. Furcsa, gondoltam, a vadvízen nem féltem, akkor sem, amikor beborultunk a 4 fokos vízbe, sodort az ár és összecsaptak a fejünk fölött a hullámok. Valószínű azért van ez, mert úszni tudok, repülni viszont nem. Mire ezt végig gondoltam, már rajtam feszült a heveder (itt-ott kicsit szorított), és jött Norbi, hogy egy drótra rákötve kivezessen a traverz szélére.
Hic Rodos, hic salta
 Árvai Gábor ötvenszer nem félt |
És itt kezdődött a probléma. Megremegett a lábam, a gyomrom és a nyúl szívem is. Álltam a traverz szélén, fehéredő ujjakkal kapaszkodtam a rácsba, miközben jobb lábamat nyújtogattam az 50 méteres mélységbe. Norbi biztatott: “várd meg, amíg megfeszül a kötél, aztán nyugodtan engedd el vasat, hagyd, hogy lógjál”. Hát persze, hogyne hagynám. Közben még szórakoztatott annak a bizonytalan ugrónak a sztorijával, aki akkor gondolta meg magát, amikor elindult lefelé, és megpróbált belekapaszkodni a traverzbe. El lehet képzelni utána az ujjait. És el lehet képzelni engem is, hogy megjött ettől a kedvem. Ha lehet, minden eddiginél jobban betojtam. Még egyszer, utoljára lenéztem, lenyújtottam a lábam, lelki szemeimmel láttam, ahogy a kötélen lógok a semmiben, éreztem (ezt már nem lelki szemeimmel), ahogy a gyorsulás során a gyomrom szédítő tempóban indul fölfelé.
Ekkor döntöttem úgy, hogy vállalom a szégyenteljes megfutamodás minden ódiumát, a csúfondáros pillantásokat odalent, a gyávaság égető billogát homlokomon, vállalok mindent, csak ne kelljen lelépnem a traverzről. Leteszem a hevedert, elkullogok és beszállok a liftbe. Talán némi megértésre vágyom, amikor mondom a liftesnéninek (aki nagymamám lehetne), hogy én bizony nem mertem bevállalni. “Nem baj az fiatalember, nem kell szégyellni, hogy félt. Én is féltem egy kicsit, amikor először kipróbáltam.”
