Mike Hornról már sokat olvashattatok az extrem.hu-n. A megszállott dél-afrikai kalandor az Északi-sarkkör körül gyalogol. Most Nyugat-Szibéria gyönyöreivel ismerkedik. Csővezetéken egyensúlyoz, egy kutyát kalauzol, és rénszarvas pásztorokkal barátkozik. Nem mindennapi kalandjai itt.
 Rendületlenül előre, 20 ezer km-en át Forrás: mikehorn.com  |
Mike Horn egyike a legelszántabb és legőrültebb kalandoroknak. Immár két éve gyalogol napnyugatnak, az Északi-sarkkör mentén. Ebből az utóbbi fél évet Szibériában, a Föld egyik legkegyetlenebb terepén töltötte, ahol nem szokatlan a -40 fok, ráadásul Mike-nak egy tábori főzőn és egy sátron kívül nem sok menedéke van, bármilyen hóvihar is tombol odakint. A lakosok száma is a természeti viszonyokat tükrözi. Mike útja során sokszor hetekig nem találkozott egy teremtett lélekkel sem. (Nem teremtettel sem.)
Az utóbbi hónapokban olyan területeken haladt keresztül, amiről a legtöbb ember még sohasem hallott. A Csukcs Autonóm Terület, a Jakut Köztársaság, vagy a Tajmiri Nyenyec Autonóm Körzet nem tartozik a legismertebb turistacélpontok közé, ritkán vetítenek róluk a CNN-en országimázs reklámot.
Mike Horn útjáról szóló cikksorozatunk legutóbbi részében a dél-afrikai földkerülő épp egy észak-szibériai kikötővárosban, Tiksiben találkozott össze rég nem látott családjával.
Ekkor már az út 5/6-a mögötte állt, úgy érezte, innen már csak kibírja. A következő célpontja Khatanga volt, ami Mike szavaival élve „csak valamivel több, mint ezer kilométerre van”. Hiába igyekezett azonban, a Léna folyó deltavidékén két napra egy hóvihar miatt a sátrában rekedt. Továbbhaladni esélye sem volt, ráadásul időről-időre ki kellett mennie a sátrából, hogy lerázza róla a havat, mielőtt az betemeti a sátor alá. Mike számára fontos volt, hogy Khatangát még a hóolvadás előtt elérje, mivel ezután az egész vidéket elönti az ár, és a mocsárrá változott tájon nem tud átjutni.
„Amint Khatangába érek, lecserélem a felszerelésem. A logisztikai csapatom hoz nekem egy Prijon kajakot, vékonyabb ruhákat és felszerelést. Jó lesz végre mozgásformát váltani. A lábaimnak nagy szükségük van a pihenésre. Már nem a régiek, de miután másfélszer végiggyalogoltam velük a Földet, nem is lehet mást várni.”
 Ernyővel lényegesen gyorsabb, csak nehezebb megállni Forrás: mikehorn.com |
Végül május elején szerencséje volt. A sílécei mellett a sárkányernyőjét is tudta használni, amivel lényegesen gyorsabban tudott haladni. Három nap alatt 250 km-t tett meg. Mivel megint tartania kellett attól, hogy összefut néhány jegesmedvével, jól is jött neki a sebesség, ha esetleg futóversenyre kerülne sor.
Végül jegesmedvével nem találkozott, viszont összefutott néhány rénszarvas pásztorral. Igen, ez nem elírás, ők rénszarvasokat terelgetnek. Elmesélték Mike-nak miből áll az életük, hogyan telnek a mindennapjaik, Mike pedig megmutatta nekik a felszerelését, amit tüzetesen át is vizsgáltak. Végül a kulturális kapcsolatépítés kereskedelmivé is vált. Legalább a cserekereskedelem szintjén. Ők adtak friss kenyeret, Mike pedig a csokoládé adagjából adott nekik.
Végül Mike május 6-án eljutott Khatangába, ahol hosszú idő után először fákat is látott. Érdekes módon ez nem azt jelentette, hogy délebbre került volna, sőt! Csak erre kicsit más volt a környezet. Khatanga után Volochankának vette az irányt, egy újabb 360 km-es szakaszt tűzve ki maga elé.
Május 27-én ért Volochankába, egy lepusztult kis faluba a Kheta folyó partján, ahol fájó szívvel búcsút mondott útitársának. Történt ugyanis, hogy május közepén, szinte a semmiből egy husky kutya jelent meg mellette a tundrán. Mike biztos volt benne, hogy az eb egy vadászaton kóborolt el a gazdája mellől. A rénszarvas pásztoroktól kapott kenyérből adott neki enni, és elnevezte Arktosnak. (Ezt a nevet viseli Mike sarkköri expedíciója is.) Már egész megszokta, hogy nem egyedül utazik, amikor Volochankába érve a kutya gazdájába botlott, aki igencsak meglepődött, hogy egy messziről jött utazó meghozta neki az elveszettnek hitt ebet. Mike így fájó szívvel búcsút mondott új barátjának, és egyedül folytatta az útját. Éjszaka, merthogy Mike közben stratégiát váltott. Napnyugta után gyalogolt, nappal pedig aludt. Mivel éjszaka hidegebb volt, nem volt annyira lucskos a talaj, és így gyorsabban tudott haladni. Ekkorra már szinte egész éjjel világos volt, így ezzel sem volt gondja.
 Csoda, hogy Mike nem akart várost nézni?! Forrás: mikehorn.com |
Június 7-re eljutott Noril’sk városig, amit végül csak kívülről érintett. Úgy érezte, hogy két év tundra-járás után nincs még felkészülve egy nagyváros tülekedésére. Túl nagy lett volna a kontraszt számára, ezért úgy döntött, a városnézés még várhat. Ekkor még 3000 kilométere volt hátra az útból! A civilizáció láttán Mike arról elmélkedett, hogy délebbre június elején már minden virágba borul, és megpróbált visszaemlékezni, hogy milyenek a tavaszi/nyári színek.
Június végére még ott, az Északi-sarkkör környékén is felmelegedett annyira az idő, hogy megolvadjon a hó. Mike-nak így legalább a fagyási sérülésektől nem kellett állandóan tartania, azonban akadt egy új problémája helyette. Az olvadt latyak sokszor a térde fölé ért, ami igencsak akadályozta az előrehaladásban. Mike azonban élelmes utazó, talált erre is megoldást. Az olajvezetékeket használta útként. Felmászott rájuk, és kötéltáncosként egyensúlyozva, de immár száraz talajon haladt tovább. Vigyáznia kellett, mivel a csövek néha 10-15 méter magasban húzódtak (ennek egyik oka, hogy így alattuk megmaradt az állatok vonulási útvonala), és ha leesik, nincs, aki a segítségére siessen.
Június 24-én egy folyó keresztezte az útját, és a csővezetékek a víz alatt folytatódtak tovább. Mike-nak át kellett valahogy jutnia a folyón, és ebben sem a síléce, sem a szánja nem volt nagy segítségére. Szerencséjére megint találkozott néhány helybélivel, akik a folyóparton táboroztak. Kapott tőlük egy általuk eszkábált raftszerűséget, amivel át tudott kelni. Ekkor már jól jött volna számára a Prijon kajakja, azonban a bürokrácia nehézségei miatt még nem jutott el hozzá. A logisztikai csapatának ugyanis ekkorra lejárt a területre érvényes belépési engedélye, így más módot kellett kieszelniük a kajak kézbesítésére. Mivel Mike állandó mozgásban van, ráadásul alig lakott területen, ez még a gyorspostaszolgálatok korában sem kis feladat.
Mike a legutóbbi jelentését július 5-én küldte Szibériából. Ebben arról számolt be, hogy mindent eláraszt a víz, elolvadt a hó, így mindenütt derékig ér a víz, ha csak nem mászik fel egy csővezetékre. Ráadásul a jóidővel előjöttek a szúnyogok is, akik igen megkedvelték a dél-afrikai vándort. Jókat lakmároznak belőle, miközben a hőmérő higanyszála a 26 fokot is elérte. Ez július elején nem lenne olyan meglepő, de Szibériában azért nem túl gyakori. Mike ráadásul az utóbbi közel két év nagy részét -30 fok körüli hőmérsékleten töltötte, és már nagyon elszokott attól, hogy a leégéstől kellene óvnia magát.
Továbbra is a kajakjára vár, amely bármelyik nap megérkezhet. Sietnie kell, mert ha az áradás levonul, akkor már a kajakját sem tudja használni, és akkor marad a sárdagasztás igen lassú előrehaladási módja.
