A Juhász Istvánnal készült interjú második részéből kiderül többek között, hogy hogyan került egy tatabányai bányászlámpa a szenegáli homokba, és milyen hatással vannak a lovak a szellemi fogyatékosokra.
– A sportmúltja azonban nem csak a Himalájától volt hangos, és ez szó szerint is igaz. Hiszen kevés olyan versenyt szerveztek a világtörténelemben, amit olyan hihetetlenül tömény negatív sajtóvisszhang jellemzett volna, mint a Hősök Hazatérése nevű viadalt. Erről ugyan itthon nem sok szó esett akkor sem, és azóta sem, azt azonban minden hírforrás hangsúlyosan közölte külföldön is, hogy a százötven indulóból négyen meghaltak a versenyen, ketten pedig maradandó sérülést szenvedtek, s csak tizenhatan értek célba. Köztük ön is, a tizedik helyen. Az a verseny milyen emlék önnek?
– Hogy milyen emlék? Amikor célba értem, iszonyúan fájtak a térdeim, össze-vissza zúzódott a medencém, egy ujjam és két bordám törött volt, a nyakam szinte szétégett a napon, a különféle élősködők csípései is kínoztak, és még a hónaljam is begyulladt az izzadástól és a portól. Egy hétig feküdtem kórházban, mire rendbe hoztak. De ha tehetném, gondolkodás nélkül újra indulnék.
|
– Már a verseny alatt biztosan értesült arról, hogy halálos áldozatok vannak, a legtöbben feladták a versenyt. Ön miért ment tovább?
– Persze, mi is kaptunk híreket. Az a srác pedig, akinek a lábát amputálni kellett, előttem ment a baleseténél, láttam, mi történt vele. Négykerekű kvaddal motoroztunk sziklás terepen, ő eldőlt, ráesett egy kőre, és a combja odaszorult a kő és a sárvédő közé, ami szinte azonnal levágta a lábát. Szerencsére gyorsan jött a helikopter, így az életét meg tudták menteni, de a lábát nem. Egy versenyző egy kamionnal ütközött, úgy halt meg, három pedig bukott, s a sérüléseit nem élte túl. De hogy miért mentem tovább? Mert minél többet hallottam arról, hogy sokan megálltak, és többen meghaltak, annál fontosabb volt számomra, hogy végigmenjek.
 Csapzottan a kíméletlen verseny egyik ellenőrző pontján  |
– De mi volt abban annyira fontos?
– Ez a verseny 1988-ban volt. Az indulók között egyedül voltam olyan, aki keleti országból, kommunista országból érkezett. Képzelje el… Már az első találkozás is parádés volt. A többiek csapattal jöttek, masszőr, szerelő, orvos, edző kísérte őket, szuper szerelés volt rajtuk, én pedig beállítottam egyedül a hátizsákommal, a magyar módiban. Úgy néztek rám, mint tyúk a piros tojásra. Aztán amikor készülődtünk a startra, akkor előkerültek a felszerelések. Például mindenkinek szupermodern fejlámpája volt az éjszakai mozgásra, én viszont a korábbi munkahelyemről, a tatabányai bányából, ahol bányamentő voltam, szereztem egy több kilós lengyel bányászlámpát, azt vittem magammal. De azt azért már nem mertem elővenni, biztosan belehaltak volna a röhögésbe, ezért amikor senki nem látta, szépen elástam Szenegál homokjában. Hogy spekulál majd, aki megtalálja…. Meg aztán ott volt a ruhám. A Pécsi Kesztyűgyár volt az egyik szponzorom, a cég készített nekem szép bőr motorosruhát. A többiek eléggé furcsán néztek rám, amikor ezt magamra vettem, hiszen a melegben úgy viselkedett, mint egy hőgenerátor, a dzsungelben pedig minden ág kitépett belőle egy darabot, annyira tapadt. Három nap után úgy néztem ki, mint aki naponta többször harcol tigrisekkel. Némi gúnnyal el is neveztek Fantomasnak. Amikor láttam azt az elnéző, vagy lenéző mosolyt az arcukon… Hihetetlen erőt adott.
– Nem is volt olyan pont, amikor úgy érezte, nem tud továbbmenni?
 Nizza, a Hősök Visszatérésének célja, rendőri kíséret |
– De volt. A versenykiírásban az szerepelt, hogy huszonnégy órából kötelező hetet pihenéssel tölteni. A többiek ezt meg is tehették, hiszen amint beértek az állomásra, a csapat tagjai már sátorral, étellel várták, masszírozták, én viszont akkor kezdtem keresni a csomagomat a teherszállítóban, mire megtaláltam, kikerestem, felállítottam, megfőztem, indulni kellett. Három napig egy percet sem aludtam, teljesen kimerültem. Akkor aztán a verseny orvosa a rutinvizsgálat után azonnal infúziózni kezdett. S ha már említette a negatív sajtóvisszhangot, éppen akkor készült rólam egy fotó, amikor ez az eset történt, feküdtem a földön koszosan, tépett ruhában, s a mellettem heverő motor kormányáról csöpögött az infúzió. A kép egy német újság címlapjára került. Nem volt éppen pozitív reklám.
– Milyen járművekkel kellett megtenniük a 9000 kilométert?
– Volt szörf, motor, négykerekű motor, a kvad, katamarán, kerékpár, de futni, úszni és gyalogolni is kellett.
– Mi járt a fejében, amikor már látta a célt, de még mennie kellett, hogy oda érjen? Ha jól tudom, egy marathoni táv maradt a végére, vagyis futott.
– Nizza felé tartva csak az volt bennem, hogy érjek már oda. Huszonegy nagyon kemény nap volt mögöttem, fájt mindenem, tudtam, hogy a családom nem jöhetett ki elém, mert vízumproblémáik voltak, ezért csak két magyar várt rám. Egy rádiós, Kerekes Béla, és egy orvos, doktor Székely Ferenc. Ők már Szicíliába elém jöttek, és amikor úszva megérkeztem a partra, ott álltak, és egy magnóról lejátszották nekem a Himnuszt.
 Csak a gyerekek ne kezdjenek hozzá… |
– Emlékszik arra, hogy ki nyert?
– Persze, egy motoros, a francia Gerard Tillet lett az első, de mindenki óriási ünneplésben részesült. A verseny utáni fogadás a Nagy Casinóban volt, s egy hétig maradhattam volna a Grant Hotelben családostól, a szervezők mindenkinek kibéreltek egy lakosztályt. Én viszont iszonyúan vágytam haza, úgyhogy éjjel egykor rábeszéltem a két magyar barátomat, hogy induljunk Magyarországra. Nagyon fel voltam pörögve az úton, alig vártam, hogy otthon legyek… Erre egy hétig kórházban kellett feküdnöm, műtét, ilyesmi.
– Van önnek gyereke?
– Igen, négy. Három lány és egy fiú.
– Bennük is van az ön kalandvágyából?
– Hála Istennek, nincs.
– Ezt miért mondja?
– Mert beleőrülnék, ha valamelyik azt csinálná, amit én. A fiamnak van egy crossmotorja, és most szeretne egy másikat, egy bike-ot. Mondtam neki, hogy itt nem lesz ilyen motor, vagy ha igen, minden reggel kiszúrom a gumiját. Nem akarom, hogy száguldozzon.
– Milyen most az élete? Mivel foglalkozik?
– Dunaalmáson van egy lovardám, hét gyönyörű lovam, nemrég készült el az új vendégház. Ott élek a családommal. Lovasterápiával foglalkozunk, szellemi fogyatékos gyerekeket fogadunk szinte minden nap.
 Érzések, gondolatok, áhított pillanatok Juhász István fotóalbumából |
– ????
– A terápia a lovakra épül. A gyerekek eljönnek hozzánk, és mi a lovak segítségével próbáljuk tanítgatni őket, amennyire persze lehet. Eleinte szörnyű volt látni az arcokat, s tudni, hogy nekik ilyen az életük. De pont ez volt az, ami miatt hatalmas energiával kezdtünk dolgozni. Óriási feladat, meg kell találni a roncsban az embert, de fantasztikus eredményeket lehet elérni. Van például egy tízéves kisfiú, akinek egyszerűen oszlásnak indult az idegrendszere. Az orvosai azt mondták, hogy talán három hónapja van hátra, de legfeljebb háromnegyed év után a kór beteljesedik. A szülei azt mondták, hogy még egészséges korában szeretett volna lovagolni, hát most elhozták. Ennek három éve, és nem tudni, milyen lesz a jövője. Aztán van olyan gyerek, aki kilenc éves koráig nem beszélt, az első értelmes szava annak a lónak a neve volt, amelyik a kedvence, s egy év múlva érthetően beszélt.
– Tudja, alaposan meglepett, mert ez utóbbiról nem tudtam. Nem gondoltam, hogy ön, akiről eddig a szikár, kemény, akaratos hős képe állt össze bennem, ilyen mély átéléssel tud beszélni a próbáitól teljesen eltérő témáról.
– Eleinte hihetetlenül nehéz volt foglalkozni ezekkel a gyerekekkel, de aztán megláttam a szemüket. Képzelje el, hogy az ő életükben mi jelenti az örömöt, mi az, ami fényt, boldogságot visz az életükbe? És amikor látom, hogy boldogok, hogy kicsit kimozdultak a hétköznapi életükből, akkor én is nagyon boldog vagyok.
|
– Ön a Himalájás motorozással bekerült a Guiness rekorderei közé, de azt nyilatkozta erről, hogy önnek ez csak játék. Bizonyára a jelenlegi élete miatt…
– Ha valaki megeszik mondjuk annyi szilvásgombócot, amennyit még senki, azzal is be lehet kerülni a Guiness Book-ba. Ez a teljesítmény nem arról szól, hogy ki mennyire hasznos. Ám amikor találkozom a gyerekekkel, együtt énekelünk, s látom a szemükben a fényt… Az a fontos, az az igazán fontos.
