A boardos, aki lejött egy nepáli függőleges falon! Jeremy Jones, a tízszeres Év Big Mountain Ridere olyasmit művel most a havas természet szélesvásznán, amit csak kevesek mernének bevállalni…
Jeremy Jones, a snowboard backountry forradalmasítója, a tízszeres Év Big Mountain Ridere, a NatGeo Év Kalandora előjött a Deeper (2010) és a Further (2012) után a sorozatot trilógiává emelő Higher című filjével – legalábbis annak trailere már nyilvános.
Ráadásul érdemes is belenézni, szédítően jó filmnek ígérkezik.
A Teton Gravity (azaz Jeremy és testvérei) által könyvelt mű csak 2014-ben kerül teljes egészében a közönség elé, abban viszont benne lesz minden: Cape Cod legendás csúcsa, a Jailhouse Hill, nem maradhat ki Jackson Hole és Lake Tahoe játszótere a nagyöreg haverokkal és feltörekvő újoncokkal, Észak-Alaszka és a nagy durranás: egy soha meg nem mászott, soha be nem síelt fal a nepáli Himalájában.
Tavasszal még a Norvég élményt emelte ki, mint egyik legizgalmasabb utat a kétéves projekt során. Izgult, kicsit szorongott, 17 év alatt ez volt az első olyan év, hogy nem Alaszkába ment zúzni, hanem az Északi Sarknál választott egy számára ismeretlen kis szigetet (Svalbarg), ráadásul olyan társsal (Tarja Haakasen) készült meghódítani, akivel még nem csúszott együtt… És mi ötrtént? “Az ember tényleg nem tudja, mire számíthat” – például néhány olyan csúszásra, ami bekerült élete legjobbjai közé.
Jött Ausztria – hogy ez hogyan került bele egy olyan sorba, amiben Japán, Alaszka, a kaliforniai Sierra, Norvégia és végül a nepáli függőleges gerinctüskék volt a cél? Jó kérdés. Ausztria kiszámíthatatlan. Hol veszélyes és nehéz, hol a legkirályabb terepek egyike. Ráadául még mindig sok az elsőutas lehetőség. Most pedig egy kifejezetten jó-havas év volt… Persze veszélyes.
Legveszélyesebbek mindig a board nélküli túrák. Menni felfelé, órákig. A legkisebb hiba, kis kihagyás is végzetes lehet, ami érdekes – mesélte -, hogy ugyanez deszkán egy önfeledt dolog. Persze, figyelni kell, komoly, és nem kevésbé halálos, ha rosszul csinálod, pláne órákig – de deszkán állva, meg sem kottyan. A videó is ilyen felszabadult pillanatokkal van teli.
Nepálban 5000 méteren állították fel az alaptábort – mégpedig valódi luxusban! Ilyennel még sosem találkozott a csapat: külön konyhai, étkező és kommunikációs sátor, külön társalgó, külön a sportolóknak, operatőröknek… mire felértek, már feltöltve várták őket a napelemek már kezdték feltölteni a laptopokat, a sherpák pedig meleg teával fogadták őket.
A kilátás pedig a nagy hármas: Ama Dablam, Everest és a Lhotse. Az Ama Dablamnak neki is vágtak egy jó kis túra erejéig, még így a monszun előtti szelíd időben.
A küldetés komolyságára való tekintettel, mielőtt ideindultak volna, az utolsó Pengebosche-ben töltött napon vezetőjük elvitte őket a helyi lámához, Geshe pedig megáldotta őket. A nyugatiak a csendes szertartást tágra nyílt szemmel figyelték, a láma pedig a tisztaságot és együttérzést szimbolizáló narancsszín kendőt tekert nyakukra és megáldotta zászlajukat is.
Ez alatt vágtak neki Ama Dablamnak is és a merész vállalkozásnak köszönhetően a nehéz út végén lassú mosoly kúszott az arcokra, ahogy végre megpillanthatták a havat…
Aztán egyre inkább a Shangri La került a figyelem középpontjába. Sherpa vezetőik, akik gondosan ügyeltek rá, hogy a hagyományos trekking útvonalat követke vigyék a csapatot, először kacagva fogadták a gondolatot, s nevetve Magbo La felé mutogattak. “A Mangbo La max gyakorlásnak…” mondták a fiúk, majd megmutatták a titokzatos és lázba hozó Shangri La tüskék fotóit…
Először persze mindenkiben ott bújkált a kétely – nem gondolták, hogy tényleg sikerülhet. Persze, neki akartak vágni, de hát a távolból a közel 70 fokos tüskék függőlegesnek tűntek, a hó kiszámíthatatlan – de végül Luca és Jeremy nekivágtak, egyszer csak elkapta őket az ismerős érzés… és a sziklák máris olyan barátságosak voltak…
http://www.tetongravity.com/blogs/The-Shangri-La-Expedition-Part-I-I-I-6555646.htm
