A rafting hétvége második napján, már némi lapátkezelési ismerettel felvértezve egy nehezebb szakasz várt közel harminc fős csapatunkra. Arra persze nem számítottunk, hogy a szurdok meredek lejtőjén nekünk kell lecipelni a raftokat. A szerpentinen egyedül sem veszélytelen lejutni, nemhogy a hajókat cipelve. Vigaszt csak abban nyertünk, hogy a vadvízi kajakosok is ott szerencsétlenkedtek mellettünk. A nagyraftokat az Interraft túravezetői egy kötélhágcsón engedték le. Teljesítményüknek Camel Trophy jellege volt, tekintélyt parancsoló volt küzdelmük a természettel. Az újságíró persze nem szívesen cipekszik, azonnal azon törtem a fejem, hogy miért nem lehet egy drótkötélpályát felszerelni, hogy ne leizzadva érjen le az extrém sportokra vágyó delikvens a vízhez, de gyorsan lehurrogtak, hogy ez természetvédelmi terület, itt pont a küzdelem a lényeg.
Amikor mindenki leért és beszáll a hajókba, indításképp egy nehéz kétkanyaros sziklapárral indított a csapat. Ekkor indítottam el a magammal vitt POLAR S710-es pulzusmérőt, amely nemcsak a szívem minden rezdülését jegyezte le, hanem a folyó szintváltozásait és az eltelt időt is mérte. A másfél órás út hatását az alábbi grafikon mutatja, amelyet a Polar Precision Performance software-rel jelenítettünk meg.
Mivel ilyenkor még együtt az egész csapat, az ember meg hiú, nem akar beégni, így a pulzust a bizonyítási vágy is emelte. A Polar grafikonon az 5. percnél látható az alsó vonalon az első magasságesés (barna vízszintes vonal), és ekkor ugrott meg először a pulzusom is (felső, piros vonal).
Az első borulást a 20. perc környékén produkáltuk Bekerültem egy szikla alá, aztán pedig utánam dobták az evezőt, hogy azzal ússzak, ami pedig köztudottan nem az erősségem. Nagyobb volt a túlélési ösztön, mint az evező iránti szeretet, így anélkül, de végül kiúsztam a lassúbb sodrású part menti kövekhez. Mindezt 184-es csúcspulzussal sikerült elkövetni.
Húsz perccel később (40. min) megint úttorlaszt képezett egy raft előttünk – a magasságesés itt volt a legnagyobb, ahogy a barna vonal mutatja is – zutty, megint bele a hideg vízbe, most egy új formagyakorlat keretében egy sziklára másztam fel, és onnan vártam a felmentő sereget. Végül egy nagyraft le is lassított mellettem és egy jól irányzott ugrással már potyautas is lett belőlem.
A nehezebb részeknél a túravezetők mentőegységgé alakultak, és sorra szedegették ki a beborult raftosokat. A szerencsésebbek addig a part mellé parkírozva pihentek. Ilyenkor a pulzusszám is visszaáll a “normális” szintre, ám hogy a sekély vízben sem veszélytelen az élet, bizonyítja a 70. perc környéke, amikor egy vicces kedvű útitárs iponnal hátulról leterített, és váratlan akciót a szervezetem is megérezte.
A túra utolsó harmadában már nem esett olyan meredeken a folyó, de a túravezetők gondoskodtak arról, hogy a hangulat ne csökkenjen. Úttorlaszokkal, kalózakciókkal veszélyeztették a száradásunkat. A harci kedv ragadós volt. A 80. percnél az előttünk haladó nagyraftot próbáltuk meg lesből megtámadni, de nem voltunk elég halkak és már felkészültek ránk. Ha a hajót nem is sikerült elfoglalnunk, de a kormányost sikerült leszedni, így gyalogosan jutottunk be végül a sekély vízben a célhoz.
