Lassan minden kontinensre jut egy-egy többnapos, testet-lelket meggyötrő montiverseny. Európában TransAlp Challenge-nek hívják, Afrikában Cape Epic néven fut. Idén rendezték meg először a Fokvárosba tartó 750 km-es viadalt. Fenyveserdő, tehenek, itató a sivatagban – elsőkézből az egyik magyar indulótól.
Lassan tényleg külön csokorba szedhetőek azok a montiversenyek, ahol egy héten keresztül a Lét a Tét. Európában TransAlp Challenge néven fut, a 2003-as kiírásról mi is beszámoltunk, voltak magyar résztvevői is. Észak-Amerikában az európai verzió szervezői a TransRockies-zal gyötrik a versenyre nevezők szervezetét. Dél-Amerikára (vagyis inkább Közép-Amerikára) is jut egy hasonló viadal, a La Ruta de los Conquistadores. Eddig Afrika és az Antarktisz hiányzott még a palettáról. Az utóbbin is rendeznek már kerékpáros versenyeket, de arra még várni kell, hogy a pingvinek tapsoljanak az elhaladó 500-600 kerekesnek. Afrika azonban már beállt a sorba. Nemrég számoltunk be a Tour d’Afrique elnevezésű versenyről, ahol Kairóból Fokvárosba tekernek, vagyis hosszában szelik át a fekete kontinenst. Annak a versenynek inkább expedíciós jellege van, de itt a Cape Epic, ami tökéletesen beillik a fenti sorba. Nyolc nap, 750 km, hamisítatlan afrikai vidéken.
Cape Epic, 2004
Azonban még mielőtt bárki azt gondolná, hogy helyi erők állnak a Cape Epic mögött, azt gyorsan kiábrándítjuk. Az ilyen versenyek döntő többségénél a Szervezők felirat mögött német esetleg osztrák cég áll. Precizitásuk igen jól jön, és egyik ország montis nagyságát sem kell sokáig bizonygatni. Bár ez talán mellékes is, legalábbis az indulók számára. Nekik mindössze az a fontos, hogy egy jól megszervezett viadalon vegyenek részt, ahol a szervezők vészhelyzet esetén sem tűnnek el.
 Kevin Vermaak Roman Urbinával, a La Ruta versenyigazgatójával Forrás: cape-epic.com |
A Cape Epic szellemi atyja, Kevin Vermaak, az Európában élő dél-afrikai kerekes, aki 2002-ban, a La Ruta de los Conquistadores-on versenyezve jutott arra a gondolatra, hogy ilyet Dél-Afrikában is kellene rendezni. Másfél év múlva már valósággá vált a terve. Hogy mennyire jól mérte fel a keresletet Kevin, aki persze a Cape Epic versenyigazgatója lett, mi sem bizonyítja jobban, minthogy az első kiírásra 546-an jelentkeztek. A szabályok szerint a nyolc napos, 750 km-es versenyen kétfős csapatok indulhatnak. Férfi, Női, Vegyes és Masters kategóriában. Ez utóbbinál a két kerekes összéletkora 80 év felett kell, hogy legyen. A nemzetközi indulók számára a nevezési díj alacsonynak nem mondható, kb. 170 ezer forint, és persze el is kell repülni a helyszínre. Viszont cserébe életre szóló élményt kínálnak.
A nyolc napos verseny alatt 750 km-t kell teljesíteni Dél-Afrika déli részén, keletről-nyugatra keresztben az Indiai-óceán partján fekvő Knysnától az Atlanti-óceán mellett épült Fokvárosig. Az út nagyrészt magántulajdonban lévő farmokon vezet keresztül, ahova máskor be sem mehet kerekes, ha csak nem akarja lelövetni magát. A verseny idejére a szervezők külön engedélyeket kértek a tulajdonosoktól. Emellett tájékoztatták az indulókat, hogy aki eltéved, azután mentőakciót indítanak, viszont a költségeket a biciklisnek kell állnia.
 A verseny útvonala Forrás: cape-epic.com |
Arról, hogy pontosan milyen viszonyok is fogadták a kerekeseket Fokváros felé menet, arról Kovács Natalit, a verseny egyik magyar indulóját kérdeztük. (Natalira is a már jól bevált módszerrel találtunk rá: az ember minden versenynél böngéssze át a rajtlistát, 80%, hogy lesz rajta magyar név, rendezzék a versenyt akár a világ végén is.) Natali Balogh Csabával párban kategóriájukban a 19. (28-ból), összetettben a 154. (208 célba érkezőből) helyen végeztek.
– Pont mire leszállt a géped a Ferihegyen, addigra itthon is tavasz lett. Az első kérdés, ami felmerült bennem, az volt, hogy hogyan bukkantál rá a versenyre?
– Az egyik montis fórumra írt egy számomra ismeretlen fiú egy hozzászólást, hogy partnert keres a Cape Epicre. Ő volt Balogh Csaba, akivel végül végigtekertük a 750 km-t. Csabi eredetileg fiú partnert keresett, de aztán engem is elfogadott, így neveztünk be végül Vegyespáros kategóriában. Csabi a Sun Microsystems-nél dolgozik IT mérnökként Dél-Afrikában, így az ő helyismeretére is támaszkodtam csomagoláskor, de mint kiderült, ő sem volt mindenre felkészülve.
– Egy afrikai verseny esetében a legnagyobb nehézség talán a hőség lehet, különösen úgy, hogy itthon még bőven nulla fok alatt volt a levegő, amikor kimentél, vagyis a melegre nagyon nem tudtál készülni.
 Hegyen-völgyön, Fokváros felé Forrás: cape-epic.com |
– Valóban nem, ráadásul engem is letepert az influenzajárvány, így ahelyett, hogy alapoztam volna, három hétig az ágyat nyomtam. Ez persze az általános állóképességemre is rányomta a bélyegét, tartottam is kicsit attól, hogy hogyan fogom bírni a megterhelést. Végül az erőnlétnél fontosabbnak bizonyult az, hogy a szervezetem emlékezzen a mozgásra, hisz napi 7-9 órát tekertünk. Valóban volt olyan, hogy a hőség is megtette a magáét, de a nyolc nap alatt volt tavasz, nyár és ősz is. Átkeltünk egy-két folyón, ahol ha nem vettél elég lendületet, könnyen a vízben kötöttél ki, boka fölé érő volt a vízszint. Én még sárvédőt sem vittem magammal, azt is ott kellett vennem, ahogy egy hosszúujjú mez sem ártott volna. Egyik nap reggel hétkor, amikor elindultunk, zuhogott az eső, max. 20 C fok volt, vacogtunk egy szál mezben, aztán amint áthaladtunk az egyik hegyen, a túloldalon már száz ágra sütött a nap, és 35 fokos hőség fogadott bennünket.
– Elmondásod alapján igazán változatos terepen haladtatok. Vadállatokkal találkoztatok?
 Hát nem gyönyörű? Forrás: cape-epic.com |
– Arra számítottam, hogy nagy teknősök, majmok állják majd az utunkat. Ehhez képest a legnagyobb problémát a tehenek okozták. Mezőgazdasági területeken, farmokon haladtunk főként, így sokszor kerülgetnünk kellett a teheneket. A mezőny legjobbjai csak az úttal voltak elfoglalva, én azonban úgy voltam vele, hogy ha már ott vagyok, akkor, ha tehetem, a tájat is megszemlélem. Szerintem a környék megismerésének egyik legjobb módja, ha egy monti nyergében nézelődik az ember. Dél-Afrika nagy része kopár, néhány csenevész bokor borítja, néhány helyen viszont gyönyörű fenyves erdőn haladtunk át. Kérdezősködtem, és kiderült, hogy 50-60 éve telepítették a fenyveseket, manapság azonban a kormány ki akarja vágatni őket, mondván, hogy azok nem illenek a dél-afrikai tájhoz. Áthaladtunk egy olyan hegyen, amelynek az egyik oldalát fenyőfák borították, a másik oldalát viszont leégett facsonkok. Máskor pedig két hegyvonulat között, egy völgyben haladtunk, ahol megszorult a meleg, egy sziklasivatagon kellett keresztülverekednünk magunkat. A meleg helyett inkább az okozta a legnagyobb nehézséget, hogy az út nagy részét árnyékmentes helyen tettük meg.
 Start: reggel 7-kor Forrás: cape-epic.com |
– Ezek szerint különösen vigyáznotok kellett arra, nehogy kiszáradjatok.
– Erre nagyon figyeltek a szervezők. Reggel feltankoltunk, feltöltöttük a camelbageket, és az etap alatt is volt három-négy itatópont, ahol az egyik szponzor gondoskodott a vízről és az energiaitalról. Nagy kamionokat kell elképzelni, amiben elhelyeztek egy hűtőberendezést, és egy muksó állt a kamion végén egy slaggal, és ő engedte ki a jéghideg vizet a kamionból. Emellett voltak asztalok is, ahol 20-30 literes tartályokból önthettük a Powerade-et. Különös látványt nyújtottak ezek az itatóhelyek a 35 fokban, a sivatagos tájban. Este, a vacsoránál aztán már nekünk kellett az italainkat fizetni, de nem is nagyon lett volna kedvünk akkor is a hivatalos italt inni.
– A verseny honlapján olvastam, hogy esténként levetítették a nap legszebb jeleneteit videón. Mennyire volt időtök és erőtök esténként szociális életet élni?
– A leggyorsabb fiúk két-három órával rövidebb idő alatt teljesítették a napi adagot, mint mi, így nekik több szabadidejük is volt. Az első napokban a zuhanyzáson, a sátrunk megkeresésén és a vacsorán kívül, nyolc-kilenc óra bringázás után sok mindenre már nem volt erőm. Így inkább napközben beszélgettem, ha lehetőségem adódott rá. Meglepő volt számomra, hogy milyen sok idősebb résztvevő volt, kb. 40% volt a negyven év felettiek aránya. A legidősebb induló egy 74 éves bácsi volt. Őket látva mindig erőt merítettem, a nehezebb szakaszokon is. A legextrémebb egy dél-afrikai kerekes volt, aki esténként mankóval, az egyik lábán bokától térdig terjedő lábmerevítőben mászkált, de minden reggel felszállt a nyeregbe és végigtekerte a távot. Nem gondoltam volna, hogy a monti Dél-Afrikában ennyire népszerű, és nem csak a fiatalok között.
– Mennyire volt biztonságos a verseny útvonala?
 Natali kedvencei Forrás: cape-epic.com |
– A szervezők előre figyelmeztettek bennünket, hogy ne maradjunk egyedül. Vidéken ez nem is akkora probléma, de a nagyvárosok környékén, a szegénynegyedekben többször előfordult már, hogy a feketék megtámadtak egy egyedül tekerő fehér bringást, elvették a biciklijét és a pénzét, néha pedig még meg is verték. A Cape Epic esetében azért ettől nem kellett tartanunk, a szervezők figyeltek ránk. Az egyik legszebb élményem, hogy az útvonal mentén kisgyerekek álltak sorfalat a falvakban, és lelkesítettek bennünket. Nem csak az élmezőnyt, de minden kerekest. Persze a napi befutóknál is volt közönség, de az én kedvenceim ezek a kisgyerekek voltak.
– A Cape Epic után gondolkodsz azon, hogy egy másik transzkontinentális versenyen is rajthoz állsz?
– Hogyne, kedvem nagyon is lenne hozzá. A többi indulóval beszélgetve azonban úgy tűnik, hogy mind közül ez a legkönnyebb. Itt hosszabbak a szakaszok, viszont nincsenek olyan szintkülönbségek, és a terep sem olyan brutális, mint például a La Rután. Ahhoz, hogy a TransAlpon elinduljak, még sokat kell edzenem, de kedvem nagyon is van hozzá.
 A 2004-es Cape Epic dobogósai |
