Jó hírek érkeztek a világcsúcskísérlőktől, úgymint: egy hét után végre harap a szél, ami nagy esemény, egyikük rossz időben majdnem megrepülte a csúcstávot, a kísérő pilóta pedig már jól van… Ígértük, nyomon követjük őket, íme.
A múlt szombaton repült Brazíliába négy bátor magyar, hogy megtegye, amit már hónapok óta tervezett: megdöntsön két érvényes siklóernyős céltáv világcsúcsot. Simonics Péter, Forgó Szilárd, Tasi Péter és Török Zoltán egy hete gyürkőzik a brazil elemekkel, egyelőre változó sikerrel. Az elmúlt napokban csak kevés (gyenge, rossz, csenevész, bármelyik megfelelő) szél volt, ami azért kínos, mert e nélkül siklóernyőzni nem igazán lehet. Mégsem nevezhető eredménytelennek az első hét, ugyanis Simonics Péter, aki amúgy a megközelítőleg ezerkétszáz sportolót tömörítő siklóernyős sportág szövetségi kapitánya is egyben, szerdán 198 kilométert repült, ami ugyan bő ötvenessel elmarad a jelenlegi csúcstól, ámde egyéni rekord, így igen ígéretes próbálkozás – annál is inkább, mert szinte szélcsendben repült.
Az első hét izgalmaihoz tartozik még egy kisebb baleset is. Tasi Péter, aki ezúttal kísérő pilóta minőségében vett részt az egyik akción, megsérült, kificamította a csuklóját. Ez azonban nem vetette vissza a társaságot, többek között azért sem, mert hamar meggyógyult – a csuklója ismét közelít a tökéleteshez.
Egy ilyen repülés nem gyerekjáték. Az átlagember elképzeléseiben a siklóernyőzés úgy él, hogy a delikvens egy domb (hegy, szikla, mindegy, csak magas legyen) tetejéről nekifut, a szél elegánsan belekap a furcsa formájú ernyőjébe, majd hosszas, lentről végtelen kellemesnek tűnő lebegés után kecsesen landol egy sík területen. Az alap egyébként ez, csak fel kell öltöztetni az elképzelést. Mondjuk olyan ruhával, amelyik megfelelő védelmet nyújt az időjárás viszontagságai ellen több száz, vagy pár ezer méter magasban is. Persze, ha valaki ilyen dög hosszú útra indul, akkor speciális zsebekkel is rendelkeznie kell, hogy abban elférjen az útipoggyász, enni és inni való – csomagtartó híján. Aztán ott van a szemüveg, aminek védenie kell a szemet a fénytől és a széltől, a kesztyű, ami nem csúszhat, hiszen a pilóta kézzel irányítja a repülést, és milyen lenne, ha a keze csúszkálna az ernyő madzagjain… És még sok minden.
Például a vario. Ez egy kis szerkezet, nagyon okos, semmit sem felejt, és hisznek neki. Rögzít minden adatot, ami a repüléssel kapcsolatos: magasság, sebesség, időtartam, nyomás, ráadásul ezt memorizálja, és mivel ilyen esetekben, mint a mostani csúcskísérlet, csak hitelesített műszerrel repülhetnek az önjelölt csúcsdöntők, az számít egzakt eredménynek, ami ebben benn van. Ezt később a Nemzetközi Repülős Szövetség megkapja, értékeli az adatokat, és azt mondja: Drága magyar pilóták, az önök kísérlete sikerült, hiteles…
A beülő jóval egyszerűbb szerkezet, mégis legalább olyan fontos, mint a vario. Ugyanis a több órás repülés alatt a pilóták ülnek, erre való ez a kis alkalmatosság.
Persze, mégiscsak az ernyő mindennek a közepe. Ebből kettőt szerelnek magukra a pilóták, egyik a rendes, amivel repülnek jó esetben, a másik a mentő, amivel mentik magukat rossz esetben. Ám mert ilyen sportágakban nem szabad a rosszra gondolni, maradunk a siklóernyőnél. Ennek ma már három változata van, a kategóriák (megint csak jó esetben) tudásszint-megkülönböztetésül is szolgálnak. Mint ahogyan az ár is.
Ugyanakkor ez a kettősség a siklóernyőzés legveszedelmesebb rejtélye. A magára sokat adó, nem kispolgári életet élő légi Lorenzo ugyanis egyszer csak, némi siklóernyős tapasztalattal maga alatt úgy gondolja, hogy már jól megy, miért ne venne egy jobb ernyőt. Ugyan drágább, de nem számít. Csakhogy ez nem olyan, mint a kocsi, amely minél drágább, annál jobb, biztonságosabb, egyszersmint könnyebb vezetni. Itt ami jobb, ami drágább, az veszélyesebb, ahhoz sokkal jobban kell érteni, jobban kell tudni repülni. A siklóernyőzésben a drágább ernyő, a magasabb kategóriájú ugyan jobban repül, ám érzékenyebb, ezért aki nem ura tökéletesen a szélnek, az ernyőt emelő lifteknek, a köteleknek, s legfőképpen önmagának, az veszít – nagyon sokat…
Simonicsék közepes ernyőkkel startolnak, itthon hagyták az extrákat, de nem a takarékosság miatt. Bár az egyhónapos túra költségei jóval túllépik a milliós összeget, ezt szponzoraik (a Nova, az Oakley, a Wings, a Tengerszem Sport és a Forex Kft.) segítségével előteremtették, így nyugodtan repülhetnek. Amúgy üzenik, jól vannak, a test ép, a lélek emelkedett, és most már az ernyő is, mert „harap a szél”, ami jó, ami repít, ami messze visz, talán hamarosan túl a csúcson.
