Circulus viciosus. Ördögi kör, amiből nincs kiút. A leírás tökéletesen illik a brnoi 48 órás ultrafutó versenyre. Két napon át körözni egy csarnok 250 méteres körpályáján. Kimondani is szörnyű. De idén is volt cáfolat: Nagy Krisztina 290 km-t futott, míg Bontovics Tímea megnyerte a 12 órás betétszámot.
 A versenynek otthont adó csarnok  |
Brnoban a hagyományos 48 órás verseny mellett idén először egy 12 órás menetben is összemérhették tudásukat, erőnlétüket és kitartásukat az ultrafutók. A csehországi verseny hagyományosan még az irdatlanul nehéz kétnapos viadalok között is kifejezetten húzósnak számít. Ezt az őrült futamot ugyanis egy kiállítási csarnokban felépített 250 méter hosszú (rövid) pályán rendezik. A rövid köröknek van előnye is (gyakorlatilag helyben a segítség), de hátránya is, mégpedig a rendkívüli monotónia. Nem csoda hát, ha nincs túl sok induló (idén 40-en vágtak neki a két napnak), és őket is alaposan megrostálja a megpróbáltatás, amit a 48 óra során ki kell állniuk. Kevesen vannak, akik egyenletes (pláne, egyenletesen jó) teljesítményre képesek, de azért mindig akadnak üdítő kivételek. Idén mi is örülhettünk, hiszen két magyar hölgy is remek eredményt ért el. A kétnapos mezőnyében, ill. a félnapos húsz indulót számláló mezőnyében is 6-an képviselték a szebbik nemet. A hosszabb távon Nagy Krisztinát három hölgy tudta csak megelőzni (közülük a két orosz, Irina Reutovics és Irina Koval igazi nagymenő), 290 km-es eredménye pedig kifejezetten jó. A rövidebb távon összesítésben az 5., a hölgyek között azonban a leggyorsabb a magyar Bontovics Tímea volt. Mindkettőjüket megkereste az extrem.hu.
A főkolompos
Nagy Zoltánné, Krisztinát már itthon, kipihenten kaptuk telefonvégre, és ő örömmel számolt be a csehországi két napról.
– Már tavaly is indultam Brnoban, igaz akkor nem úgy sikerült a futás, ahogy terveztem. 250 km-t tudtam teljesíteni, de az első nap végére annyira szétmentem a lábam, hogy teljesen kikészültem lelkileg. Arra gondoltam, mi lesz velem a második napon, ha már most ennyire fájnak a lábaim? Így csak 90 km-t tudtam futni a második 24 órában.
– Egy 250 m-es körpályán kell körbe-körbe futni, ez nem viseli meg extrém mértékben a térdeket? Főleg azt, amelyikre a nagyobb súly nehezedik?
– Nem, mert nem egyirányba futunk két napon keresztül. Négy óránként megfordulunk, éppen azért, hogy a lábaink ne menjenek tönkre. Ráadásul ez egy külön ceremónia, ami enyhíti az egyhangúságot. Amikor fordulni kell, egy nagy kolomppal jeleznek, lekezelünk a kolompossal, és futunk az ellenkező irányba. Nem is nagyon volt ilyen probléma. Inkább az okozott gondot többeknek, hogy a cipő törte fel a lábukat. Egy orosz futó a második napon már papucsban futott, csoszogott, annyira tönkre tette a lábát a cipő.
– Hogy kell elképzelni, milyen hangulatú egy ilyen verseny?
Nem csak a futók profik
 Az ellenőrzőpontnál |
– Ez egy különösen jól szervezett verseny, hiszen a főrendező maga is ultrafutó volt, aki pontosan tudja mi kell a futóknak. Remek ellátás volt, gondoskodtak vitaminokról, voltak magnéziumos és kalciumos italok, mindig lehetett nassolni csokit, mazsolát. Volt joghurt, sütemények, sőt még igazán komoly étkek is, pl. rántott hús, knédli, rizskók. 4-5 ember mindig ott volt, ők csak velünk foglalkoztak. A hangulatot fokozta, hogy több versenyt rendeztek egyszerre, volt ott cseh országos bajnokság, 10 km-es staféta. Több sávban futottunk, sok futó volt, szóval igazán hangulatos a verseny.
– Mennyire tud ilyenkor a futó a többiekre, a hangulatra figyelni? Nem fordul be teljesen magába, kizárva a külvilágot, akár a fáradtság, akár a koncentráció miatt?
– Én például nagyon is jól tudtam figyelni. Végig számoltam a köreimet, az időmet, a sebességemet. Chippel futottunk, így minden kör megtétele után láthattuk, mennyi idő kellett a legutóbbi 250 méterhez. Én 8-9 km-es tempóban kezdtem, igyekeztem jól beosztani az erőmet. Szerintem jobban megviseli az embert az, hogy a gyomrára figyeljen. Nagyon vigyázni kell a rendes evésre, sokan hajlamosak megfeledkezni az evésről, ami veszélyes, mert leesik a cukorszint, és összeesik a futó.
Menet közben elaludt
 Nagy Krisztina a sárvári dobogón, mint 24 órás magyar bajnok |
– Szinte magától adódik a kérdés, mennyit pihen ilyen versenyeken a futó, alszik egyáltalán, vagy csak megáll, pihenteti a lábait, és fut tovább?
– Én most többet pihentem, mint tavaly, pontosabban jobban beosztottam az erőmet, gyakran tartottam kisebb pihenőket. Összességében úgy 2-3 órát aludtam, bár a második napon előfordult, hogy menet közben elaludtam. Érzékeltem az eseményeket magam körül, de álmodtam is közben, végül arra ébredtem, hogy nekimentem egy oszlopnak. Furcsa módon az utolsó órában szinte feltámadtam, két perces köröket, azaz 7,5 km/h-s tempót futottam. Ebben persze sokat segített Lőw Andris, aki egy elektromos masinával jött mellettem, és mondta, hogy mennyit kell még megtennem, hogy meglegyen a 290 km.
– Elégedett ezzel az eredménnyel, vagy előzetesen ennél jobbat szeretett volna futni?
– Szerettem volna 300 km-t futni, de a végére nagyon lelassultam, eltekintve az utolsó órától, így le kellett mondanom a háromszázról. De ez sem rossz eredmény, csak három nő futott jobbat, közülük Irina Reutovics külön klasszis, nála csak Bérces Edit jobb. Irina Koval most “csak” 308 km-t futott, de ő is tud ennél jobbat. A német Martina Hausmannal vívtam külön csatát, de nem tudtam utolérni.
– Ön a 24 órás magyar bajnoki címvédő. Április 24-25-én országos bajnokság Sárváron. Ott lesz megvédeni az elsőségét?
– Nagyon szeretnék ott lenni, mert a tavalyi sárvári verseny remek volt. Görög Gyuláék nagyon jól megszervezték, a pálya is jó volt, és futni is jó volt ott. Szóval, ha csak tudok, megyek.
 Lőw Andris a tavalyi egynapos ob-n koptatja az aszfaltot |
A 48 órás brnoi ördögi körről váltottunk pár szót Lőw Andrással is, aki most először indult el ezen a kíméletlen versenyen. Andris nem kezdő ultrafutó, elég talán annyit mondani róla, hogy hatszoros spártai hős, azaz ennyi alkalommal teljesítette szintidőn belül a híres-hírhedt Spartathlont (Athén-Spárta, 246 km). De volt már sivatagi futóversenyen is (Marathon de Sables, Marokkó), 24 órán pedig kifejezetten jó, 242 km-es egyéni rekorddal büszkélkedhet. A 48 órás verseny sem újdonság számára, de Brnoban mégis meggyűlt vele a baja.
Legyőzni a 250 m-es kört
– Gondoltam kipróbálom. Készültem rá rendesen, fejben és fizikailag is, aztán mégsem úgy ment, ahogy elterveztem. Nagyon furcsa volt, hogy rendkívül rövid a pálya, csupán 250 méter. Bár ennek megvan az az előnye, hogy gyakorlatilag helyben vannak a segítők és a frissítés, ugyanakkor rendkívül monoton. Ezt pedig nagyon nehezen lehet elviselni. Hiába fut az ember, rója a kilométereket, másfél percenként fizikailag ugyanott tart, ahonnan elindult. Ha 10 km/h-val futok, akkor 60 perc alatt 40 kört teszek meg! Na most, tessék ezt elképzelni 48 órán keresztül. Nekem nem ment. Persze volt, akinek igen, a győztes cseh vagy szlovák (szlovák, Ivan Durkovsky – a szerk.) fiú a második napon fantasztikusan futott. Valamivel több mint 200 km-t, azt hiszem ennyit még a nagy Yannisz Kurosz sem futott, amikor világcsúcsot (473,7 km) ment ezen a távon. Azt hiszem, pár évig nem fogok visszamenni Brnoba, ugyanakkor az is biztos, hogy egyszer szeretném végig csinálni.
