Vannak olyanok, akik passzióból lefutnak közel 500 km-t egy hét alatt, akár minusz 20 fokban. Az ilyen extrém futóknak rendezték a Yukon Arctic Ultra versenyt, ahol – most tessék vadul tapsolni – egy magyar srác, Kovács László bírta a leggyorsabban az iramot. Vele beszélgettünk.
 Jéggé fagyva Kanadában  |
A magyar ultrafutók (akiknek a maraton nem elég) a világ legváratlanabb helyein bukkannak fel, és az esetek többségében remek eredményekkel zárják a versenyeket. Legutóbb februárban, a kanadai Yukon régióban tartottak egy versenyt, ahol az eredménylista tetején egy magyar név szerepelt.
Az első alkalommal megrendezett, Yukon Arctic Ultra névre keresztelt túlélőversenyt kanadai északi részén, Alaszka szomszédságában rendezték. A résztvevők mountainbike-kal vagy gyalogosan indultak útnak. A “rövid” táv 100 mérföld volt, a bevállalósoknak pedig 300 mérföldet, vagyis közel 500 km-t kellett legyűrniuk a hidegben, hóban, napi közel 14 órás sötétben.
 Egyedül 500 km-en át Yukonban |
A világ egyik leghíresebb kutyaszán versenyének, a Yukon Questnek a nyomain (szó szerint) haladó versenyre összesen 27 versenyző nevezett, köztük 6 hölgy. A hosszabbik, 300 mérföldes távnak összesen nyolcan vágtak neki. Közülük négyen tartottak ki a célig, és a leggyorsabbnak a magyar Kovács László bizonyult. Lacit már itthon értük utol, és a nem mindennapi teljesítményéről kérdeztük.
– Hogyan értesültél egyáltalán a versenyről?
– Alaszkában már résztvettem egy hasonló versenyen. Ott az Iditarod kutyaszán verseny nyomvonalán rendeztek futóversenyt. Bár a szervezéssel akadtak komolyabb gondok is, (pl. a pénzdíjamat máig nem kaptam meg, az úton elhagyták a kajacsomagom) arra mindenképpen jó volt, hogy az ottani magyaroktól hallottam arról, hogy Yukonban is rendeznek egy hasonló versenyt. Aztán már csak össze kellett szednem rá a pénzt.
 A szánnal és egy nemzetiszínű szalaggal |
– Hogyan kell elképzelni egy ilyen versenyt?
– Whitehorse-ból indították a versenyt február 9-én, fél órával azután, hogy a Yukon Quest kutyaszánosait elstartoltatták. Az első éjszaka volt egy négy órás kötelező pihenő, de mivel közben a felszerelésünket ellenőrizték, és körülöttünk kutyák ugráltak, így pihenni esélyünk sem volt. De persze egy ilyen versenyre az ember nem is pihenni megy. Fejben eldöntöd, hogy végigcsinálod, majd utána kialszod magad, közben csak annyit alszol, amennyi a túléléshez kell. Nem kell hozzá nagyon jó futónak lenni, én sem tartom magam annak, inkább fejben kell bírni. Én 16-án késő este értem a célba.
– Vagyis egy hétig voltatok úton?
– Igen. Mivel az előttünk haladó kutyák eléggé összegyúrták a havat, néha elég nehezen tudtunk haladni. Elég sok emelkedőt iktattak be a szervezők – jóval többször másztunk hegyet, mint a kutyaszános mezőny – így volt olyan, amikor csak négykézláb haladtunk felfele. Az átlagsebességem 10 km/h volt, de volt olyan, amikor az úton heverő kidőlt fák miatt inkább helybenfutás jellege volt.
 Laci és a szülinapi torta |
– Úgy tudom, a felszereléseteket magatokkal kellett végig cipelnetek.
– Igen, egy szánt húztunk magunk után. Azon volt például az ennivaló, a hálózsák, a váltás ruha. Az ellenőrzőpontoknál kaptunk meleg ételt és vizet, sőt, mivel én út közben ünnepeltem a születésnapomat, az egyik ellenőrzőponton még egy tortát is kaptam. Mivel a 300 mérföldes versenyen egy idő után majdnem több volt a szervező, mint a versenyző, így nagyon családias volt a hangulat.
– És milyen volt az idő?
– A saját hőmérőmön mértem a cél felé minusz 34 fokot is. Mivel a nap nagy részében sötét van, (reggel 8-kor még nincs fent a nap, és este hat körül már koromfekete az ég), így a hideg hatványozódik. A sötéthez amúgy már eléggé hozzászoktam. Otthon, Patvarcon is reggelente járok edzeni, futok egy másfél órát, akkor is sötét van még.
– Hogyan készülték a yukoni versenyre? Segítettek a korábbi ultrafutó versenyeken szerzett tapasztalataid?
 A finishnél |
– Itthon készültem. Mivel idén sok hó volt, erre is tudtam edzeni. Arra nem volt pénzem, hogy valahova elmenjek edzőtáborozni. Korábban kétszer indultam a szaharai ultrafutó versenyen, ami főleg abban segített, hogy ne foglalkozzak olyasmivel, hogy mi lenne velem, ha valami baj történne velem útközben. Részt vettem már hét ironman versenyen, 24 órás futóversenyeken és 24 órás görkorcsolya viadalokon is. Ennek ellenére nem tartom magam ultrafutónak, bár így persze nehéz kategóriát találni arra, amit én csinálok.
– Mik a terveid a közeljövőre?
– A franciákkal elég jóban vagyok. Ők hívtak Mauritániára egy futóversenyre, és persze szívesen visszamennék Észak-Amerikába is. Alaszkában terveznek egy 1800 km-es versenyt, arra mindenképpen szeretnék elmenni. Persze ez leginkább attól függ, hogy sikerül-e elég szponzort találnom, mivel egy ilyen út 8-900 ezer forintba is belekerül.
– Mindenképpen sok sikert hozzá.
 A 300 mérföldes verseny végeredménye DNF=nem fejezte be a versenyt |
(A cikkben szereplő képek a verseny honlapjáról valók.)
