Kropkó Péter másfél évtizede a legjobb kelet-európai triatlonista. Az idei Hawaii Ironmanen tavalyi teljesítményét megismételve 11. lett, ahonnan most érkezett haza, de máris a jövő évi versenyt tervezgeti. Élményeiről, terveiről és a fájdalom legyőzéséről beszélgettünk.
 Kropkó Péter  |
– Nem ez volt életem legszerencsésebb versenye. Megfájdult a térdem, majd 15 km-rel a cél előtt a frissítőmet is elfelejtették ideadni. Persze nem a szervezőket és a körülményeket akarom hibáztatni. Figyelnem kellett volna a testem jelzéseire, mivel idén egyszer már fájt a térdem, de akkor egy nap alatt elmúlt és nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Ez hiba volt. Bár lehet, hogy ez kívülről nem látszik, egy triatlonverseny alatt nagyon sok mindenre kell figyelni: az útra, az időjárásra, az izomzatunk jelzéseire, a folyadékháztartásra, a testhőmérsékletre, a táplálkozásra.
A 11. hely az első nem fizetős helyezés, úgymond az első vesztes hely. Mivel én nem egy dúsgazdag ország versenyzője vagyok, és a szponzoraim sem amerikai multik, ezért az én költségvetésemben a versenypénz is fontos bevételi forrás. Szerettem volna az első tízben végezni, de idén nem volt szerencsém. Nem baj, majd jövőre.
– Nagyon elszántnak tűnsz…
– Az is vagyok. Már elkészítettük a jövő évi felkészülési tervet. Két hét múlva, november 15-én kezdem a munkát, addig pihenek. Mivel Andi, a feleségem februárban szül, nekem áprilisban pedig Japánban kell versenyeznem, ezért ki kellett találnunk, hogy hogyan tudok úgy edzeni, hogy a babát és a feleségemet se kelljen itthon hagynom. Végül azt találtuk ki, hogy magammal viszem őket márciusban az edzőtáborba. Mivel egy a faterom gyerekorvos, és a babát sokkal nagyobb biztonságban tudom, hogyha egy orvos is van a közelben, így ő is velünk jön. Családi edzőtábor lesz.
 Az Ironmanen |
– Úgy tudom, a feleséged terhessége ellenére is kint volt Hawaii-on a sivatagban.
– Amikor elkezdett fájni a térdem, Andi biztatása is nagyon sokat segített abban, hogy ne adjam fel a versenyt. Bár úszni, biciklizni, futni nekem kell, a triatlon egy csapatmunka. Rengeteget jelent a családom és a szponzoraim támogatása. Az ember a világbajnokságra készül egész évben, így aztán nagy keserűség, ha egy sérülés miatt fel kell adnia a versenyt. Ez a gondolat tartotta bennem is a lelket. 35 ezren próbálnak kijutni a Hawaii Ironmanre, milliók látják a tévében, ez a csúcsok csúcsa.
– A csúcsok csúcsát lehet közben élvezni is? 3,8 km úszás, 180 km kerékpározás meg egy maraton megállás nélkül nem hangzik túl szórakoztatónak.
– Verseny közben természetesen a fájdalom a legerősebb érzés. A fájdalmon azonban csak úgy képes az ember újból és újból átlépni, ha szereti a triatlont és élvezi a kihívást. És már a 435 ezer dollár összdíjazás miatt sem szórakozásból csinálja végig az ember. Az Ironmanen résztvevők több, mint 90 százaléka férfi. Van persze akinél ez pótcselekvés, bizonyítási vágy, mondjuk elvált vagy fiatal korában nem engedték sportolni. Mi a profik között meg amolyan háborút csinálunk magunknak. Békés háborút – együtt edzőtáborozunk, de a versenyeken mindenki számon tartja, hogy a másik hogyan végzett. Például a svájci versenyen negyedik lettem, három svájci mögött. Hawaiion legyőztem mindhármukat. Ez is doppingolja az embert.
– 39 éves vagy. Sok sportágban ekkor már visszavonulnak az profik. Az Ironmanen viszont feltűnően sok 40 év feletti versenyző van.
– A triatlon egy alacsony intenzitású sport, nem olyan megterhelő a szívre, mint mondjuk a squash. Sok 60 év feletti induló is van, de persze ők már nem a profik között. Valószínűleg én is még 70 évesen is elindulok, bár ha profiként abbahagyom, akkor pihenek pár évet. De ez még messze van. Jövőre negyven leszek, az egy szép kerek szám, akár jól is kijöhet a lépés. Mindent meg fogok tenni, hogy bekerüljek az első tízbe. Most is boldog az életem, de ez nagy vágyam, amiért most megint egy évig dolgozom majd.
