A világ leghosszabb folyóját úgy emlegetik, mint amit még sohasem eveztek végig. Egy kísérletről már korábban beszámoltunk, most amerikaiak a rövidebb úton, a Kék-Nílusról indulva jutottak el a Földközi-tengerhez. Útjuk nem volt egyszerű: V-VI-os erősségű vadvíz, krokodilok, banditák, 40 C, homokvihar, szennyezés.
 A modern technika csodái Forrás: nilefilm.com  |
Az amerikai Pasquale Scaturro, aki már az Everestet is megjárta és honfitársa, a kajakos Gordon Brown expedíciójának talán legnagyobb érdekessége, hogy hogyan ötvözték a 21. századi technológiát a nomád körülményekkel. Az amerikaiak útját ugyanis nagyképernyős filmre veszik, amelyet az IMAX mozikban várhatóan 2005-től vetítenek „Mystery of the Nile” néven. (Egy ideig Budapesten is volt hasonló, manapság legközelebb ilyet Bécsben találtok.)
Ezért a Nílus-expedíciót Land Cruiserekkel kísérték, pénzügyi gondjaik sem voltak, sőt, az útról kb. hetente online tudósítást is küldött az expedícióvezető Scaturro. Persze azért ötcsillagos hoteleket nem találtak a folyóparton, életkörülményeik igen nomádok voltak.
 Az expedíció útvonala Forrás: nilefilm.com |
2003 karácsonyán indultak útnak a Tana-tótól, a Kék-Nílus forrásától. Útjuk Etiópián, Szudánon (itt folyik egybe a Kék- és a Fehér-Nílus) és Egyiptomon keresztül vezetett. Scaturro szerint „bár a Nílus Etiópián és Szudánon is keresztülfolyik, igazán csak az Egyiptomiak használják…Etiópia egy vad ország, gyönyörű hegyekkel, kanyonokkal, zúgókkal. Szinte senki nem él a Kék-Nílus partján, korlátok nélkül folyik 1200 km-en keresztül, úgy, ahogy tette évezredeken át.”
„Szudánban egy nagy sivatagi folyammá válik, óriási homokzátonyokkal és pálmafákkal. Itt már sokan élnek a folyóparton, de legtöbbjük földművelő, apró falvakban elszórva. Szudánban 2300 km-en keresztül raftingoltunk a Níluson, végig homokzátonyokon töltve az éjszakát. Mindkét országban úgy siklottunk a Níluson, észrevétlenül és ellenőrizetlenül.”
Ez persze nem jelenti azt, hogy útjuk eseménytelen lett volna. Állandóan figyelniük kellett, nehogy egy krokodil áldozatává váljanak, életüket megnehezítette a gyakran 40 C fok feletti hőmérséklet, Szudánban ráadásul többször homokviharba kerültek, a szúnyogok és moszkitók társaságáról nem is beszélve.
 Ismeretlen vidékeken Forrás: nilefilm.com |
A helyiek sok helyen nem is értették, hogy hogyan juthattak el hozzájuk az amerikaiak azokkal a kis, sárga, felfújható hajókkal. Az etióp-szudáni határon például hosszasan kellett bizonygatniuk, hogy ők tényleg a Tana-tótól jöttek idáig a Níluson. Scaturro az egyik etióp kísérőjük kisujján észrevett egy feltűnően nagy kötést. Kérésére az etióp katona megmutatta, mi van a kötés alatt. Kiderült, hogy egy hónappal korábban megharapta egy rovar, és mivel ez nagy fájdalmat okozott, és feldagadt, bekötötte. Egy hónap alatt a kötés alatt lerohadt a hús, és a körmét is csak egy darabka rothadt húsdarab tartotta a helyén. Scaturro-ék kitisztították a sebet és adtak neki antibiotikumot, de az amputációt nem vállalták. Viszont a katona lelkére kötötték, hogy találjon egy orvost, különben nemsokára az egész karjának mondhat búcsút.
 A gátaknál földi utakon vitték a hajókat körbe Forrás: nilefilm.com |
Mivel Szudán nem épp turistaparadicsom hírében áll, az amerikai raftosok ettől az országtól tartottak leginkább. Végül nagyon kellemesen csalódtak, nem lőtték le őket az egymással harcoló milíciák, sőt! Scaturroék február 4-én pillantották meg a Rosszeireszi-gátat, a Kék-Nílus azon részét, amelyen rafttal nem tudtak átjutni, hanem a parton kellett átvinni őket. A gátat este a fegyverek és a katonák láttán nem merték megközelíteni, nehogy terroristának nézzék őket, akik épp a gátat akarják felrobbantani, és kérdezés nélkül lepuffantsák őket. Másnap reggel, már világosban értek a gáthoz, ahol a parancsnok nagy örömmel fogadta őket. Kiderült, hogy az a helyi parancsnok, akivel az etióp-szudáni határon összebarátkoztak, rádión előre szólt a gátnál posztoló katonák parancsnokának, hogy figyeljenek rájuk. Egész éjszaka távcsövek figyelték a folyót, és már azon voltak, hogy egy felderítő csapatot küldenek ki eléjük, hogy nem esett-e valami bajuk.
A másik kedves szudáni emlék a fővárosban, Kartúmban érte őket. Itt folyik egybe a Fehér- és a Kék-Nílus, és itt várta őket a filmesek egy csoportja. Itt végre ágyban aludhattak, forró fürdőt vehettek, és szinte alig győzték teljesíteni a vacsorameghívásokat.
 Brown kajakkal, Scaturro a filmesekkel a raftban Forrás: nilefilm.com |
Aztán persze tovább kellett állniuk, hisz április végére a deltához akartak érni. Emiatt naponta 60-70 km-t tettek meg. A sebességükből is látszik, hogy nem karerővel gyűrték ilyen ütemben a folyót. Egy 15 lóerős motor végezte helyettük a munkát. Ezért is hangsúlyoznánk, hogy bár Scaturroék állításuk szerint a világon elsőként jutottak végig a Níluson, van egy másik csapat is, akik bár elsők már nem lesznek, kevésbé kényelmes utazási módszert választottak. Ők a Fehér-Níluson startoltak, Ugandán, Szudánon és Egyiptomon keresztül vezet az útjuk, mintegy 7000 km-en keresztül. Még úton vannak, róluk még hallani fogtok az extrem.hu-n.
No, de vissza Kartúmba, az amerikai pároshoz. 37 napon keresztül utaztak Szudánban a Níluson, de a fővároson kívül sehol sem találkoztak nyugatival. Sem egy turistával, sem egy kajakossal, sem bármilyen más utazóval.
 Hajók és romok: egyiptomi tömegturizmus Forrás: nilefilm.com |
Ez persze gyökeresen megváltozott, amint átértek Egyiptomba. Az Asszuáni gát után már végig vízirendőrök kísérték őket. Többször majdnem elgázolta őket egy-egy turistákat szállító hajó, ráadásul „hajléktalanná” váltak, mivel nem találtak többé a folyó partján olyan homokzátonyokat, amin elaludhattak volna. Ahol mégis találtak ilyet, ott pedig akkora volt a zaj még éjszaka is (hajnalig tartó mulatozás, építkezések, autótülkölés), hogy nem jött álom a szemükre. A folyó partján szinte végig települések, csatornák voltak, és sokszor elviselhetetlen volt számukra a bűz, így legtöbbször a helyi rendőrség területén vertek tábort.
Április 21-én értek Kairóba, közel 5000 km megtétele, 108 a folyón töltött nap után. Április 26-án pedig megpillantották a Földközi-tengert. Pasquale Scaturro az út végén azt nyilatkozta, hogy bár az elején azt hitte, hogy örülni fog, hogy Kairóban, egy metropoliszban lehet, amikor odaértek az egyiptomi fővárosba, sokkal inkább vágyott vissza a Nílus vadvízi szakaszára, ahol nem volt tömeg, nem volt csúcsforgalom, csak az érintetlen afrikai táj.
