Sok jó ember kis helyen is… Hogy milyenek voltak a Hajógyári-szigetre kilátogató emberek, azt csak a közeli rokonok tudják, maradjunk annyiban: nagyon kis helyen is elfértek volna. Tavaly azt hittük, program ennél kevesebb embert nem érdekelhet. Megállapítjuk a tényt: de!
 10, 20, 30 millió – de ki fogja megvenni?  |
Esküszöm, félre tettem tavalyról egy éven át magammal cipelt előítéletemet, és úgy mentem ki szombat kora délután a Hajógyári-szigeten rendezett Island Boat Show és extrémsport hétvégére, hogy biztosan nagyon, de nagyon jó lesz. Arra gondoltam, tavaly nem a legmegfelelőbb időpontot választottuk a látogatásra, elvégre első nap délutánján kimenni bármilyen rendezvényre eleve elhibázott lépés. A hasonló kudarcok és lelki megrázkódtatások elkerülése végett, most inkább a szombat délutáni, abszolút favorit, családbarát időpontra voksoltunk. Az időjárás kevésbé volt rendezvénybarát, kicsit hűvös volt, enyhén (nagyon enyhén) szitált az eső, tán még az ablaktörlőt sem kellett volna bekapcsolni, ha történetesen kocsival vagyok. A HÉV-ről leszállva a kishídon áttrappolva magabiztosan indultam a tavalyi kiállító hangár felé, megnézni a 20-50 millió közötti yachtokat. Az első táblánál kicsit elbizonytalanodtam, egy nyíl balra mutatott, követtem hát. Kb. 300 méterre a bejárattól állt a kiállítási sátor. Megkaptam fehér papír csuklópántomat, és beléptem a méregdrága vízi sportok szentélyébe. Hááát… őőő… izé. Szóval ennél azért kicsit (nagyon) többre számítottam. A viszonylag nagy méretű sátor alatt kb. 8 kiállító tobzódott: kisebb-nagyobb hajók, három motorkerékpár (igaz, az egyik oldalkocsis), yachtkatalógus-rendelő pavilon, egy búvár stand, és a Ferr-Vill standja a valaha látott legkívánatosabb cipőkkel. Ha a nagyrabecsült Térképkirályon és az auravizsgálókon kívül valakit kihagytam volna, elnézést kérek, bár kötve hiszem, hogy reklamáló levelekkel lesz teli postafiókom.
A főnök kamerája
A gyér számú kiállítóseregnél is lehangolóbb volt, hogy érdeklődőket gyakorlatilag egy kezemen (pedig minden ujjam megvan) meg tudtam volna számolni.
 A nemlétező közönségnek produkálták magukat a wakeboardosok |
A kiállítók jobb híján egymással csevegtek, a yachtkatalógusokat kínáló kedves fiatalember kínjában még engem is potenciális vevőnek nézett, minden bizonnyal a főnök kamerája miatt. Nem mertem megmondani neki, hogy “ember, ötszámjegyű a fizetésem”. Gyorsan kimenekültem a sátorból, és a kiállítási terület túlsó vége felé irányítottam lépteimet. Közben azon gondolkodtam, ha kijön egy család 2500-forintos családi jeggyel, bizony fejüket a verhetik egy 30 milliós vitorlás árbocába, hogy miért is nem a francia filmnapokat választották inkább. Sétám következő állomása a szigeti wakeboard pálya volt, ahol a beharangozó szerint fergeteges víziparádé várja a kíváncsiskodó tömeget. Ezt a tömeget négy fő alkotta (velem együtt), mi elszántan kameráztuk Szűcs Joseet és barátait, akik becsülettel csúsztak a hűvös időben, a hideg vízen, és többen voltak ők, mint a nézők.
A tengerparti bár benyomását keltő úszószigetet unatkozó pultoslányok (3-an voltak) népesítették be. Középen egy azúrkék medence pompázott, benne árván úszkáló, gazdájukra váró könnyűbúvár eszközök. Ugyanis ingyen lehetett búvárkodni, ezt a páratlan lehetőséget azonban mindössze egyetlen tízéves forma kisfiú próbálta kiaknázni, akire rászakadt a búvármennyország, hiszen egyszerre hárman foglalkoztak vele.
Bérlet a jobboldalra
 A mennyek kapujában |
Rám viszont a mérhetetlen csalódottság mázsás súlya szakadt, amit sajnos nehezen bírtam, hiszen még csak három hete járok fitneszterembe. Továbbálltam. Végig a stégen, drága, kevésbé drága, olcsó és roncshajók között. Ugyanis szigeti klubház környékén volt a hétvége másik bázisa, a két kiállítási végpont kb. egy kilométerre van egymástól, aminek egyetlen értelme az lehet, hogy az egész heti munkában eltunyult látogatókat kicsit megmozgassa. A vízi és szárazföldi gépek földjére érkezve örömmel láttam régi ismerősünket, a Jetboard forgalmazóját, akinél ismét bejelentkeztünk egy tesztelésre.
Most következik a látogatás egyetlen katartikus pontja. A Flat-Car standján autók voltak kiállítva. Az Audi A8, a hetes BMW, a Mercedes SLK cabrio legyen bármilyen szép is, engem hidegen hagy, ha közöttük ott áll egy éjfekete 3.0-ás Jaguar X-Type. Megbabonázott! Kívül fekete acél, belül fekete bőr, és bármilyen földi halandó beleülhet. Béremet titokban tartva, (kölcsön) kamerámat lóbálva kalapáló szívvel kérdeztem meg: be lehet…? Be hát, jött a válasz. A csavarhúzó szerű slusszkulcsot is megkaptam, töketlenkedtem az automataváltóval, majd indítottam. Túráztattam! Csak finoman, persze, és úgy éreztem magam, mint akinek bérlete van az atyaisten jobbjára.
Szívemben némi elégedettséggel indultam a kishíd felé, a kanárisárga Hummer nevű szörnyetegre csak egy fitymáló pillantást vetettem, és tovaügettem. Jövőre is el fogom kérni azt a kamerát…
