Herbert Nitsch több, mint hét percig bírja egy levegővel a víz alatt és három és fél hossznyit úszik anélkül, hogy feljönne levegőért. Ezzel a nem mindennapi osztrák világrekorderrel készült exklúzív interjúnkból kiderül, hogy fél-e az agykárosodástól és mi motiválja az újabb világcsúcsok elérésére.
 Herberttel a Komjádi teraszán beszélgettünk  |
– Hogyan lett belőled szabadtüdős búvár?
– Búvárkodni mentem Egyiptomba az egyik nyaralásomon és egy légitársaság elhagyta a csomagjaimat. Nem maradt más nálam, csak ami rajtam volt. Így egyiptomi felszerelést kellett kölcsönkérnem, de nem nagyon jött be. A ruha régi volt és merev, ráadásul a szivárgott a levegő a reduktorból. Így inkább maradtam a snorkelingnél (palack nélküli úszkálás), és minden nap egyre tovább voltam lent, egyre mélyebbre mentem. A végén az egyik búvár megkérdezte, hogy milyen mélyre tudok lemenni. Ötletem sem volt. Fogtam egy mélységmérőt és 32 és fél méter mélyre jutottam. Nem sokkal ezután olvastam az újságban, hogy az osztrák csúcs 36 méter. Ekkor még nem is tudtam, hogy versenyszerűen is űzik ezt a sportot. (A versenyszerű szabadtüdős búvárkodás a freediving.- a szerk.)
– Mikor volt ez, három éve?
– Nem, régebben, mert két évig tartott, mire rátaláltam az osztrák freediverekre.
– Nagy ország Ausztria – veti közbe nevetve Halász Péter, a magyar szabadtüdős szövetség (AIDA Hungary) titkára, akinek ezúton is köszönet az interjú megszervezéséért.
– Megtaláltad őket és meg is verted őket sorban?
 A Repülő Hal delfinuszonnyal |
– Első kísérletre 40 métert jelentettem be. Azt mondták, hogy őrült vagyok, kevesebbet kellett volna bejelentenem rekordkísérletként, de hát gőzöm sem volt, hogy mennyit kellett volna. Nem voltam tisztában a saját határaimmal. A statikusnál (ahol a cél az, hogy a versenyző egy levegővel minél hosszabb ideig bírja a víz alatt) első kísérletre 4 perc 58 msp-ig bírtam lent, ami akkor elég jónak számított. Az osztrák csúcs ekkor 5 perc körül volt. Aztán abbahagytam. Nem volt rá időm, és csak négy nappal a következő osztrák verseny előtt kezdtem hozzá megint. Kaptam egy monofint (delfinuszony – ezt húzza fel Herbert a fotón), gondoltam megpróbálom ezzel. Egy tóban gyakoroltam, 20 méterig jutottam, aztán persze a versenyre megint 40 métert jelentettem be. Tudtam, hogy sikerülhet.
– Ekkoriban edzett téged valaki?
– Nem, sőt sokszor teljesen egyedül edzettem. Üldögéltem egy tó alján 20 méter mélyen.
 Herbert és az EKG |
– És elmentél orvoshoz, hogy egyáltalán megtudd, bírja-e a szervezeted a megterhelést?
– Akkoriban nem, most már igen. Szakorvosok vizsgálnak ki, és nagyon kíváncsian elemezgetik, hogy pontosan mi is történik lent velem. Elmondják, hogy szerintük mi biztonságos és mi veszélyes. Különösen a közelmúlt néhány balesete után lett ez fontos, gondolok itt pl. Audrey Mestre halálára. (Herbert nem túl hízelgő véleményét Audrey férjéről, Pipin Ferrerasról, Audrey halálának körülményeiről és a csalásgyanús rekordkísérletekről nemsokára olvashatjátok itt az extrem.hu-n.)
– Árult el, hogyan csinálod? A tested más, mint a „normál” embereké vagy minden az agyadban dől el?
– A legfontosabb a hozzáállás. Bíznod kell magadban. Biztosnak kell abban lenned, amit csinálsz, érezned kell, hogy meg tudod csinálni. Ha megrémülsz, elfogy a levegőd és akkor véged.
– De honnan tudod, hogy meg tudod csinálni, ha azt a mélységet/hosszt még sohasem érted el?
– Oh, lépésről lépésre csinálod. Vagy legalábbis azt mondják, hogy az ember kis lépésekben kell, hogy haladjon. Nem ugrik az ember nagyon nagyot egy új csúcskísérletnél. Főleg azért nem, mert ha esetleg el is érném azt, akkor sokáig nem tudnám túlszárnyalni, arról nem is beszélve, hogy nem lenne ellenfél, akivel versenyezhetnék.
 Az első méterei a Komjádiban |
A dinamikusnál (ahol a cél az, hogy egy levegővétellel minél nagyobb távot leússzon a versenyző – a szerk.) tudom, hogy jóval többet is tudnék, de egyelőre elég a 181 m. Edzésen a leghosszabb távom 100 m volt, mert edzés közben nincs meg az a késztetés az emberben, hogy a maximumot hozza ki magából.
– Hol gyakorolsz?
– Legtöbbször a heverőmön. Tévénézés közben. Az edzések nagy részét szárazon csinálom, vízben évente 4-5 hetet edzek.
– És van egy limit, aminél még te sem tudnál többet? Olyan, ami neked is emberfelettinek tűnik?
– Vannak úszók, akik sokkal jobban úsznak, mint én. Sokkal jobban. Ha megtanulnák visszatartani a lélegzetüket, sokkal messzebb juthatnának, mint a 181 méter. És mindig lesznek emberek, akik szinte a semmiből előbukkannak, mint mondjuk Martin Stepanek, aki fél perccel javította meg a rekordot a statikusban. (Azóta 8 perc 6 msp-cel Stepanek tartja a világrekordot.) Vannak olyanok, akik mindenféle tréning nélkül 3-4 percig vissza tudják tartani a lélegzetüket. Egy kis gyakorlással könnyedén elmehetnének 5-6 percig. Egy osztrák oktató barátom edzésén volt egy srác, aki 6 percig bírta a kezdő csoportban!! Én 4.10 körül tudtam csak sokáig, aztán hirtelen már 6 perc volt ez. Aztán pedig 7. Vannak nagy lépések, de nem igazán tudom, mi kell az átlépésükhöz. Valószínűleg az, hogy elhidd, hogy meg tudod csinálni.
 Kár, hogy üresek voltak a lelátók. Lenyűgöző volt a látvány, ahogy Herbert és a magyar búvárúszó világbajnok szinte siklott a vízben. |
– És mit szólnak a szeretteid? Nem aggódják halálra magukat?
– A szüleim büszkék rám, de szeretnék, ha abbahagynám. De már elég öreg vagyok ahhoz, hogy ne hagyjam abba. Nem tudom, hogy akkor fejezem majd be, ha úgy érzem, többre már nem vagyok képes vagy akkor, hogy ha már nem tudok a többiekkel versenyezni. Különösen a dinamikusnál ugyanis nem mindent én irányítok. Csak belövöm magamnak a célt, edzek, aztán nekidurálom magam, és tudom, hogy elérem a kitűzött távolságot – legfeljebb az orvosoknak kell kiszedniük a vízből. Hisz nem tudom, hogy pontosan hol van a teljesítőképességem határa.
– Remélem, nagyértékű életbiztosításod van.
– Dolgozunk rajta. De ez nem olyan veszélyes ám. Ha nem sikerül, akkor legfeljebb elveszted az eszméleted. Akik kiszednek a vízből, azoktól kapsz oxigént, és attól jól leszel. Megiszol egy sört utána és rendbe jössz.
– Vannak káros mellékhatásai annak, amit csinálsz?
Tudtam, hogy eljön ez a kérdés. Az elején én is féltem kicsit. Mondogatták, hogy ha az agy három percig nem kap oxigént, az agykárosodáshoz vezet. Igen ám, de itt nem arról van szó, hogy az agy nem jut oxigénhez. Még ha el is veszted az eszméleted, akkor is van oxigén az agyadban. Az eszméletvesztés a test védekező mechanizmusa. Veszélyesnek néz ki, de az csak olyan, mintha a laptopodban fogyna az elem és ha már csak 10 %-nyi van, akkor átvált készenléti (standby) üzemmódra, mielőtt teljesen elfogyna az energia.
Klikkelj ide, és meghallgathatod, pontosan mit mondott erről Herbert:
##XPlayer101?1##
– Őszintén remélem, hogy igazad van. És mit tervezel a közeljövőre? Esetleg a No Limits kategóriát is bevállalod?
– Először úszom egyet a magyar szabadtüdős csapattal. Novemberben lesz Berlinben egy verseny, arra készülök. A No Limits-et sohasem próbáltam, lehet, hogy jó lennék benne. Ki fogom próbálni.
|
(Reményeink szerint nemsokára megnézhetitek a Komjádiban készült vízalatti fotókat és Herbert úszásának videófelvételét is.)
