Heinrich Harrer, a Hét év Tibetben „Brad Pittje” azzal várt híressé, hogy négy társával elsőként mászta meg a Eiger északi falát. A fal mászásáról szóló könyv, a Fehér Pók különlegessége, hogy inkább filozófikus töprengést, mint kalandregény.
Hogy miért A Fehér Pók a címe Heinrich Harrer a Park Kiadó Veszélyes Övezet sorozatában megjelent könyvének? Az Eiger hegy északi oldalán, a fal csúcs alatti, szinte függőleges szakaszának közepén elhelyezkedő meredek firn- és jégfoltját nevezték el Póknak, mert a hómezőről fehér csíkok vezetnek minden iránybn, mintha csak egy pók lábai és fogókarjai lennének. Az Eiger 3970 méteres csúcsára már 1858-ban feljutott az első ember, az északi falát azonban csak nyolcvan évvel később, 1938-ban mászták meg. Addigra az északi oldalt már csak Halálfalként vagy a Falak falaként emlegették, és kilenc ember veszett már oda a próbálkozásban.
Végül 1938-ban Heinrich Harrer, Andreas Heckmair, Ludwig Vörg és Fritz Kasparek jutott fel elsőként a falon. Az ő útjukról, az előzményekről és a fal későbbi életéről szól a Fehér Pók, amely abban tér el a legtöbb hegymászó könyvtől, hogy ebben a szokásosnál is több a megszemélyesítés.
A könyv tartalmaz szakmai ismertetéseket is, mint például annak elemzése, hogy „a kőzet tetőfedőcserép-szerűen lefelé rétegzett, s maga szikla a kőomlástól simára csiszolódott, hó, jég, törmelék, és homok fedi”, vagyis megerőltető rajta a mászás. Emellett azonban a hegyről, mint egy előlényről beszél, amely cselekszik. Mint például a köd megszemélyesítése: „Az Eiger falának szokásaihoz tartozik, hogy ebédjének elfogyasztása után fölhúzza a hálósipkáját – a kíváncsiskodó emberek nagy bosszúságára, akik odalent a távcsövek körül tolonganak”.
A könyv legfőbb különlegessége azonban nem ez, hanem a filozófikus megközelítése. Harrer szerint példáu „[a]z Eiger falának megmászásába a legnagyobb jóakarattal sem magyarázhatjuk bele, hogy az az emberiség általános javát szolgálja. A sikeres mászás a hegymászó tisztán személyes sikere”. Harrer minden helyzetben képes egészében, kívülről vizsgálni a helyzetét. A mászás során a falon eltöltött egyik éjszakáról így ír: „Ennek a bivakéjszakának a harmóniája és a békéje az ébrenlét és az álom közötti homályállapotba enged átcsúszni. A test pihen, szinte anyagtalanná válik. A hideg nem kínoz, mindössze emlékeztet arra, hogy a nagy falon vagyok, ugyanúgy, mint kissé görcsös testhelyzetünk a hátizsákos bivakolás során. De ez sem gyötör. Feltehetően ugyanilyen itt a helyzet, mint az életben: az öröm érzete az ellentétből fakad. Mennyibe megbecsüljük a mostani bivakhelyünket azt követően, hogy néhány órával korábban a Pókban még lavinák zúdultak a nyakunkba!”.
Aki a Reinhold Messner hegymászókönyvekben megszokott akciódús, lendületes olvasmány élményre vágyik, az kicsit csalódni fog, viszont Harrer elmélkedőbb stílusa sem jelent kisebb olvasmányélményt. De Harrer stílusa életének későbbi eseményeinek ismeretében korántsem meglepő. Harrer ugyanis egy évvel az Északi fal megmászása után, 26 éves korában elindult Indiába, de a II. világháború közbeszólt, és fogságba esett. Megszökött a börtönből. És másfél év alatt sikerült eljutnia Lhászába, a dalai láma lakhelyére, ahol öt évet töltött el a láma tánáraként, és egy életre szóló barátságot kötött a vallási vezetővel. (A tibeti kalandjairól írt könyvéből készült a Hét év Tibetben c. film, aminek Brad Pitt volt a főszereplője.)
