A dél-afrikai Mike Horn először az Egyenlítő mentén kerülte meg a Földet, most az Északi-sarkkör mentén próbálkozik. Köd, jég, jegesmedve támadás, -60 C fok, tűzvész. Mike-ot útközben, Szibériában értük utol telefonon, először azonban ismerkedjünk meg kalandjaival.
 Mike Horn az Egyenlítő mentén  |
Nekem már a –10 C fok is túl hideg, így elképzelni is nehezen tudom, hogy valaki önszántából töltsön hónapokat –40 C fok körüli hőmérsékleten. Ha az illető ráadásul dél-afrikai, akkor az már tényleg megér egy misét. A következőkben egy ilyen emberrel ismerkedhettek meg. Mike Horn akkor vált híressé, amikor 1999-2000 között egyedül vágott neki a Föld megkerülésének az Egyenlítő mentén. Gyalogosan, kenun, vitorláson és kerékpáron haladva átszelt három óceánt és két földrészt, soha el nem térve negyven km-rel többel az Egyenlítő képzeletbeli vonalától. Utazásáról írt Nulladik Szélességi kör – 40 000 km az Egyenlítő mentén című könyve nemzetközi bestseller lett, 2002-ben magyarul is megjelent. E könyvet olvasva hallottam először a dél-afrikai kalandorról.
Alig két évvel az Egyenlítő legyőzése után Mike ismét útra kelt. Ezúttal talán még veszélyesebb körútra. Fejébe vette, hogy megkerüli az Északi-sarkkört. Útján szánt, tengeri kajakot, egy trimaránt is használ, de az út nagy részét síléceken és gyalogosan teszi meg. Segítő csapata van, akik néhány havonta felkeresik és ellátják élelemmel, és ha nagyon nagy a baj, megpróbálják kimenteni. Mike kalandja ugyanis minden, csak nem egy séta a parkban. Az Északi-sarkkör mentén a –20 már kifejezetten melegnek számít, -40 fok az átlag. Nagyon észnél kell lenni, de erről Mike részletesen is mesél majd. Először azonban ismerkedjünk meg a Földkerülő eddigi útvonalával.
Az Arktos expedíció útja:
 Mike útvonala Norvégiából Grönlandon át |
2002. augusztus 4-én indult útnak Norvégia legészakibb pontjáról, a Nordkappról, hogy nyugati irányba megtegye az Északi-sarkkör 20 ezer km-ét. Trimaránjával átkelt a Norvég-, majd a Grönlandi-tengeren, átgyalogolt Grönlandon, majd Kanadán és Alaszkán.
A Grönlandi-tengeren 13 nap alatt jutott át, átlagban 6-9 csomós sebességgel. Grönland partjainál, az utolsó négy nap alatt egyáltalán nem aludt: óriási jéghegyek vették körül és a köd miatt nem látott 5 méternél messzebbre, így állandóan ébernek kellett lennie.
2002. augusztus 17-én kötött ki Grönland keleti partjainál, Angmagssalik kikötőjénél, ahol segítői várták. Grönlandon sível vágott keresztül, 17 nap alatt szelve át a világ legnagyobb szigetét. Az út egy részén megfelelő volt a hótakaró ahhoz, hogy síléceit egy sárkányernyővel kombinálja, így naponta akár 60 km-t meg tudott tenni. (A rekordja 143 km volt.) 2002. szeptember 13-án ért Grönland nyugati partjára, a Disko-öbölbe.
 Grönlandból Kanadába, útban Alaszka felé |
Vigyázat: jegesmedve veszély
Grönlandból Kanadába a Davis-szoroson jutott át. Amikor 2002. szeptember 30-án kikötötte a hajóját a Kanada keleti részén elterülő Baffin-sziget egyik kikötőjében, Nanisivikben, tudta, hogy csak előre menet, ugyanis addigra a jég összezáródott mögötte a szorosban, így hajójával már sehova sem jutott volna. Az Arktost télre a kikötőben hagyta (tavasszal a segítői elszállították), ő maga pedig megvárta míg a jég eléggé megvastagodik ahhoz, hogy elbírja a szánja súlyát, majd elindult Alaszka felé. A helyiek figyelmeztették, hogy vigyázzon a jegesmedvékkel, mert keresztezheti a vadászútjukat. Ekkor tartott a 20 ezer km-es Északi-sarkkör túra negyedénél.
Kanadán tíz hónap alatt (2002. szeptemberétől 2003. júniusáig) jutott át, kétszer olyan hosszú idő alatt, mint tervezte, mert többször kellett nagy kitérőket tennie. A juharlevél országában leginkább a jéggel gyűlt meg a baja. Párszor azért, mert nem volt elég vastag a jég, így az nem bírta volna el a több mint 100 kg-os szán súlyát. Így kajakkal kellett lavíroznia a jégtáblák között.
Tűz a jégen
 Az éltető tűzzel is meggyűlt a baja Forrás: mikehorn.com |
Máskor a feltorlódott jégtáblák akadályozták útját, miközben a vízparton attól is állandóan tartania kellett, hogy megtámadja egy jegesmedve. A Melville-félszigeten kiverte a hideg, amikor egyik este gázfőzőjének beüzemelése közben kiömlött az olaj és másodpercek alatt leégett a sátra. Ott állt az embertelen hidegben és csak annyi ideje maradt, hogy GPS-ét és telefonját megmentse. Ezek segítségével sikerült telefonon segítséget hívnia. 12 óra fagyhalál közeli állapot után segítői meghozták neki az utánpótlást. Pár héttel a tűzeset után, Kanada középső részén, a Committee-öbölben pedig a –60 C fokos éjszakákkal kellett megküzdenie.
 Kajakkal Alaszka partjainál Forrás: mikehorn.com |
Kanada és Alaszka határán egész nagy fogadóbizottság köszöntötte: húszezer rénszarvas. Mivel Alaszkába nyáron ért el, így egy idő után a síléceit és a szánját egy Prijon tengeri kajakra cserélte, az alaszkai partok mentén haladva. Így persze lényegesen gyorsabban haladt. Rekordját 37. születésnapján, 2003. július 16-án aratta, amikor 67 km-t tett meg vitorlával tuningolt kajakjával.
Alaszkában öt hétig ázott a viharban, a szinte állandó viharos szél keserítette meg az életét, amíg kajakjában eljutott az Amerikai kontinens legnyugatibb pontjára, Point Hope-ba. Ebben a 900 lakosú falucskában találkozott több hónap egyedüllét után feleségével, Cathy-vel és két lányával.
Küzdelem az orosz Titkosszolgálattal
 Kanadából Szibériába, Alaszkán át |
Point Hope-ból a Bering-szoroson át Szibéria felé vette az irányt. Szibéria legkeletibb részén, a Csukcs-felföldön egyetlen olyan kikötő van, ahol kiköthetnek külföldi vitorlások: Provideniya. 2003. augusztusának végén Mike még reménykedve számolt be weboldalán a szibériai indulásáról. Az élet azonban közbeszólt. Mike kikötése előtt egy héttel egy japán kutató életét vesztette a Csukcs Autonóm Körzetben, és az Orosz Föderáció Szövetségi Titkosszolgálata azt a döntést hozta, hogy a területre látogató külföldiek csak úgy kapnak belépési engedélyt, ha helyi kísérővel felszerelkezve jelennek meg. Mike-ot visszaküldték Alaszkába, azzal a felszólítással, hogy keressen magának kísérőt, és akkor, lehet, hogy beengedik. Mike közel három hónapot vesztegelt Alaszkában, mire kísérője is lett és a belépési engedélyt is megkapta.
 Mike Horn, északi verzió |
Ahogy teltek a hetek, Mike csak a kefét rágta, arra gondolva, hogy mire megkapja az engedélyt, december lesz, ez pedig Szibériába indulván nem épp a legbíztatóbb előjel.
Végül 2003. november 25-én megkapta a várva várt engedélyt. Ekkor azonban olyan rosszra fordult az időjárás, hogy a Bering-szoroson is alig tudott átjutni, majd Nikolaj, a kísérője érkezését akadályozta a vihar. Végül december közepe lett, mire végre elindulhatott a Csukcs-felföld felé. Eme valóban rendkívül elszánt utazót az indulás előtti utolsó órákban sikerült utolérnünk telefonon a szibériai kikötővárosban, Provideniyában.
Mike elmondta, hogy hogyan lehet túlélni az irgalmatlan hideget, a magányt. Mesélt arról, hogy milyen testrészei fagytak le eddig, mi hiányzik neki a legjobban a civilizációból, hogy mivel tölti a napjait, sőt arról is beszélt, hogy milyen kalandra készül, ha ezt túléli. Erről azonban már egy következő cikkben olvashattok.
