“Szíjak négy ponton a test körül, ejtőernyő a háton, minikamera szemben velem az ablakra rögzítve, reggeli a hasban. Kész voltam…” Elindul Csisztu Zsuzsa extrémélmény-beszámoló-sorozata.
Öveket becsatolni, indulunk!
 Pilóta és barát: Besenyei Péter  |
Egész életemben igen sok időt töltöttem a levegőben, ráadásul önerőből. Saját növesztésű szárnyak és belsőégésű motor híján izomból kellett magam felrúgni a levegőbe, és erre a fajta bravúrra kiválóan alkalmas a tornasport, noha voltaképp nem ezért választottam ezt a műfajt.
Minden tornaszeren, vagyis az ugrás, a felemáskorlát a gerenda és a talaj gyakorlatok közben is van mód egy kis repülésre, a felemáskorlátról például sikerült néha úgy elszállnom, mint a győzelmi zászló egy-egy kevésbé pontos mozdulat végén.
Ezeket az aligha tervezett mozdulatokat is leszámítva, a szaltók, a dupla-tripla csavarok, cukaharák és egyéb nyalánkságok során, ha jól összeadnám, többnapnyi repülés biztosan kijönne belőle, amit azért jó néhány kissé elhízott arkangyal is megirigyelhetne, elvégre nem igazán repülésre szerkesztett minket a Nagyrabecsült főnökük…
Kész vagyok, mint házifeladat
 A végtelen kék ég hívogat |
Talán ezen előzmények indokolhatták, hogy amikor 1998 késő tavaszán Besenyei Péter műrepülő pilótát egy nagyobb lélegzetű újságírói csapat kikísérte Németországba, hogy átvegye vadonatúj, kétülésessé alakítható Extra nevű gépét, akkor az első kétszemélyes próbaút során, az összes férfikolléga “rém udvariasan” egyemberként mutatott rám: Hölgyeké az elsőbbség, menj elsőként te, hiszen neked úgysem ismeretlen élmény a szaltózás a levegőben, ugye…
Hiába tiltakoztam, hogy én ezt a dolgot, általában nem egy nagy pléhdarabbal a testem körül szoktam gyakorolni, makacsságuk nem ismert határokat, úgyhogy menni kellett. Szíjak négy ponton a test körül, ejtőernyő a háton, minikamera szemben velem az ablakra rögzítve, reggeli a hasban. Szóval kész voltam…
Brutális majális
Felszálltunk, és elindult a móka, vagyis a személyes idegenvezetés, hiszen a fejhallgatómba folyamatosan ecsetelte ez a zseni, azóta kedves barátom Besenyei Peti, hogy mi következik majd, amikor először talppal az ég felé fordulunk. Az jött, hogy a szoros szíjazás ellenére, csüngtem az öveken, mint valami, fáradt húsdarab, többnapnyi száradás után a napon. De brutálisan izgalmas volt, úgyhogy folytattuk. Jött egy teljes szaltó vertikálisan, majd egy csavar horizontálisan, közben az arcom meg szétfröccsent majdnem centrifugálisan. Majd jött egy legyező, vagyis meredeken az égnek felfelé téptünk, amit egy lehúzott motorral végrehajtott, föld felé zuhanás követett, és amikor kezdtem megbánni, hogy otthon hagytam a liberómat, úgy 100 méterrel a föld fölött Peti meghúzta a gázkart és elindultunk újra felfelé.
Minden a helyén maradt
 4G-vel lógnak az ülésben |
Felemelő érzés volt, leszámítva azt az érzésre négymilló ‘G‘-t, amellyel az ülésbe nyomódtam. Mielőtt úrrá lett volna rajtam a magassági mámor – nem tudom, hogy létezik-e ilyen fogalom, de nálam bekövetkezett – még billentettünk hármat a szárnyon, ez egyébként a rendszeres elköszönés a pilótáknál a közönség előtt folyó versenyeken, és landoltunk az aszfalton. A fejem és a reggeli is a helyén maradt, de úgy kellett kitaszigálni a gépből, mert maradtam volna még néhány napot.
Azóta ezt a kis túrát többször is megismételtük, sőt magam gyakorta kísértem el Petit néhány világversenyre, volt például olyan, hogy a híres japán gyorsasági és Forma-1-es pályát egyesítő Twin Ring Motegi légterében bemutatott világkupa győzelemről számolhattam be, de még ezt is meg tudtuk fejelni a két évvel ezelőtti megyeri úti felszállással, ahol szó szerint lestoppoltam Petit egy kereszteződés jelzőlámpájánál, ami – szerencsére – pirosat mutatott.
Kikerülve a városi dugókat, röpke negyed órán belül, fejjel lefelé értünk be Budaörsre, de erről majd legközelebb írok…
Addig is jó landolást!
