Török Zoltán természetfilmezéssel foglalkozik. Olykor fagyos rénszarvasdögöt szállít enni a sasoknak, vagy megeszi a sarki rókáknak szánt csali nyers halat, ha éppen a tundrán felejti őt a helikopter… Mellesleg a világ talán legnagyobb természetfilmes fesztiválján lett kategóriájában első díjas…
 A Sarki Fény  |
A példakép mikrofonja
– Volt egy jó sztori, nem tudom, a cikkben érdekes-e, de nekem óriási – mesélte Zoli, aki már gimnazista korában filmezett, legelőször bíbicfiókákról készített anyagot). – 1999-ben olyan mikrofont használtam egy madarakról szóló film készítésekor, amely korábban az általam etalonnak tartott német természetfilmesé, Dieter Plage-é volt. És ez csak Kamcsatkán, a Madárszigeten, amelynek eredeti neve Talan, derült ki, egy kollégám mesélte forgatás közben. Plage volt az, aki miatt természetfilmes szerettem volna lenni egészen fiatal korom óta.
Az álomból mára hideg valóság lett. Török Zoltán ma már a svéd Scandinature Films alkalmazottja, és rendszerint északon, Finnországban, Norvégiában, Svédországban forgat profi berendezésekkel, profi háttérrel. Elsősorban különleges állatokról készülő filmekben dolgozik.
A legfontosabb film
 Az eddigi legnagyobb sikert a Tisza-film jelentette |
– A Tisza ciánszennyezése után egy évig a folyó mellett dolgoztam, az ott élő emberekkel beszélgettem, a víz volt a témám. Ez a film a világ három legnagyobb természetfilmes fesztiváljának egyikén, az International Wildlife Filmfestival környezetvédelmi kategóriájában első díjas lett. Svédországban fő műsoridőben adták le hatalmas nézettséggel, Magyarországon viszont még nem volt látható, pedig a svéd jogtulajdonossal megállapodtam, hogy itthon ötszáz dollárért sugározható.
S hogy miért a svédeké a jog, miért nem az övé? Zoli ugyanis eddig csak rendezői díjat kért, a film jogát rendre eladta. Mostantól azonban már önmaga szeretné értékesíteni a saját alkotásait. Ezt azért teheti meg, mert mára neve lett a szakmában – igaz, az idáig vezető út hideg, fagyos, havas helyeken vezetett keresztül.
Megéri
Persze a svéd filmes céggel meglévő szerződését nem kívánja feladni, hiszen ez biztosít számára megélhetést.
 Hiúzok játéka |
Ugyanakkor természetes, hogy ha jön egy hívás, hogy indulni kell, akkor Zoli pakol, és megy a repülőtérre.
– Volt már példa arra is, hogy Kubába készültem forgatni, a repülőtéren ültem a cuccaimon, amikor megcsörrent a telefonom. Washingtonból hívott a producer, utazás lemondva, mert a kubaiak hirtelen nagyon sok pénz kértek. Mire hazaértem, annyi időm maradt, hogy a rövidgatyáimat hosszúakra cseréljem, és indultam a Tundrára.
A svéd céggel kötött szerződése állandó jövedelmet jelent, amelyből ugyan nem gazdagodik meg, de a magyarországinál magasabb összegért dolgozik. És persze az sem mindegy, hogy milyen helyekre jut el.
Különleges körülmények
 Akivel egy koszton élt: a sarkiróka |
– Lappföldre szinte már hazajárok, hiszen a filmek zömét Északon forgatjuk. De fotóztam már Brazíliában, Kamcsatkán, Grönlandon is például. A már említett Kamcsatkán madarakról forgattunk a Madárszigeten, amely másfél négyzetkilométer területű, és legalább kétmillió madár él rajta. Nem túlzás, kézzel lehetet fogni a madarakat, annyian vannak. Aztán a Tundrán a sarki rókát kerestük. Egy helikopterrel elvittek minket a területre, és napokkal később elfelejtettek értünk jönni. Csak gyalogoltunk a hegyek között, térerő abszolút semmi, s még szerencsénk volt, hogy maradt a rókáknak vitt nyers csalihalból. Emiatt nem haltunk éhen, amíg ránk nem találtak.
Zoli számára a másik véglet Brazília volt. Ő forgatott filmet Simonics Péterről és Forgó Szilárdról, akik ott repültek világcsúcsot siklóernyőikkel. A film utómunkái most folynak, s a National Geographic már bejelentkezett a kész anyagért.
Mesterkurzus a világelitben
 A siklóernyős világcsúcskísérlet filmezése közben |
Brazília más miatt is örökre emlékezetes maradhat Török Zoltán életében. Ugyanis amikor a siklóernyősökkel ott járt, egy újságban olvasott egy kivételes filmtémáról, amely nagyon megmozgatta a fantáziáját. A téma alkalmas volt arra, hogy pályázatot adjon be a Discovery Channel Mastershool kurzusára, ahová korábban már jelentkezett, de mivel pont olyan témát dolgozott volna fel, amelyet az Animal Channel is, így azt elutasították. De jött a brazíliai ötlet, amellyel viszont nyert. Csakhogy…
– Tizenötezer eurót kellett volna fizetnem, mivel Magyarország nem kapta meg az EU-s országokra megszabott kedvezményeket. Úgyhogy lemondhattam az ügyről. De nem sokkal később megint kaptam egy levelet, amelyben az áll, hogy egy német alapítvány hajlandó kifizetni helyettem a pénzt. Ugyanebből a levélből tudtam meg, hogy a világból összesen tizenöt filmest vettek fel.
Az iskola május 12-én kezdődik, az előadások Lipcsében, Prágában és Münchenben lesznek, és Magyarországról még soha egyetlen hallgató nem koptatta a kamerák szalagjait.
Fájdalmas csalás
 Balra Török Zoltán |
De hogy ne csak szép, emelkedett gondolatok hangozzanak el, Török Zoltán bizony megdöbbentő, ezzel együtt elgondolkodtató jelenségekről is beszélt.
– A földön már nincs vadon… És természeti népek sem nagyon. Csak annyi kellett nekik, hogy lőfegyvert kapjanak a kezükbe, és azonnal elkezdték kiirtani maguk körül az állatokat a saját érdekeik szerint. Megmaradt persze a felszín, de lassan tényleg eltűnik a valódi, érintetlen természet, és a helyét az ember alkotta természet veszi át. Amely sokszor hazug, sokszor hamis, de legfőképpen nem eredeti.
Zoli számára bizony olykor lelkiismereti kérdés is a filmezés. Létezik ugyanis a természetfilmek tömeggyártott változata, amikor az időtényező, a pénz, a végeredmény határozza meg a film készítésének módját.
– A producer leírja, hogy mit szeretne látni a forgatás után, vagyis leírja az álmait, amit nekünk, terepen dolgozóknak kell megvalósítani. De ez nem mindig sikerülhet, hiszen az állatokat, a természetet nem tudjuk irányítani. Velem is előfordult már, hogy ilyenkor csaltam, nincs erre jobb szó. Egy példa: a producernek olyan kép kellett, hogy a rénszarvasok az égő erdőből menekülnek, és a folyón átúszva élik túl a tragédiát. Ez valós probléma, előfordul, de hogy éppen akkor, amikor filmezünk… Így aztán béreltünk pár rénszarvast helyi idomároktól, egy kis benzinnel meglocsoltunk pár marék nedves mohát, azt meggyújtottuk, és a kép, ahogy a hatalmas füst előtt az állatok bemennek a folyóba és úszni kezdenek, tökéletesen visszaadta a valóságot. Ugyanakkor a BBC felmérte a ferdítések ártalmait, és megalkotott egy etikai kódexet, amelyben benne van, mit szabad és mit nem. S amelyik film nem rendelkezik ennek betartásáról szóló igazolással, azt nem engedik adásba. De persze az igazi az, amikor például nyolc napon keresztül ülsz a sátradban, és várod a sast, amely éppen a hozzád közel eső fán szokott megpihenni. Mert hiába a csalás, az emberformájú természet, még mindig érdemes vadászni az igaz pillanatot. Szóval, van értelme a természetfilmezésnek.
Levelek a távolból
Török Zoltán rendszeresen küld e-mailt a barátainak arról, hogy éppen merre jár, hol forgat, mit fotóz. Most a két legutóbbi akciójáról készített beszámolóját olvashatjátok – ezeknél a soroknál jobban ugyanis nem lehet visszaadni a hely varázsát.
 A pézsmatulok – fél tonna száguldó hús |
Grönlandról
„Haho, Itt Zozó Mamutföldről. Ugyanis tele ez a sziget (Greenland, de helyesebb a Brown and Whiteland) mamutnak látszó élőlénnyel. Közelebbről megvizsgálva őket (max. 35 méter az útikönyv szerint, különben eltipornak) kiderül, hogy pézsmatulkok, és tényleg erősen
hajaznak a mamutra, csekély a különbség. Nagy szőr, ostoba szem, brutál megjelenés. No agyar, de ha megindulnak, esélytelen vagy a tundrán. Legalább fél tonna mozgó hús. Amiért ennyit említem őket, az az, hogy ezek a balga lények a filmezésünk fő alanyai. Elég izgi forgatni őket. De azt továbbra se hiszem, hogy nem a nyolcvanas években keletkeztek, a Birodalom Visszavág forgatásának melléktermékeként. Sőt, erős a gyanúm, hogy Lucas a grönlandi jégben találta őket befagyva, kiolvasztva májerkedett velük a filmvásznon, hogy mekkora az ő fantáziája neki…
A jégsapka egyébként tényleg itt van. Alig 26 km-re tőlünk. Naponta eltolom oda öreg bérelt Toyota terepjárónkat. Állsz a jég alatt és nem hiszed el. A szemed előtt zabálja a Hármashatár-hegy nagyságú hegyeket. Szó szerint. Körbefog mindent, és borzasztó hűvös a
lehelete. Illetve ez nem is igaz. Vérfagyasztó, és nem is lehelet. Orkán. Életemben először nem akartam átmenni rajta. Most vagy betojtam, vagy öregszem. Asszem, az utóbbi. Mert rájöttem, hogy semmi értelme, úgyis csak ezt látod 1000 km-en át, akkor meg minek.
Meg tüzet se lehet rakni.
Mindegy. Szóval ott van ez a kb. 3-500 méter magas fal és mögötte húzódik sok száz kilométeren át a sziget túlpartjáig. Elég durva. És leírhatatlan.
Különben a napok úgy telnek, hogy reggel hat körül beülünk a Toyotába és elmegyünk tulkokat lesni. Mikor a távolban látunk egy párat, lerakjuk az autót (ja, csak ez az egy 24 km hosszú út van itt, az is jég meg homok) és odagyalogolunk. Ha szél felől megyünk és megéreznek, jól bekattannak, amit úgy vezetnek le, hogy ostoba módon egymásnak rohangásznak és összeütik a tulkukat (ezt meg hogy írják ilyenkor?). Nagyon nem szívesen gondolok bele, hogy én vagyok ott. Ilyenkor a finn barátommal, kollégámmal, Janne-val a legközelebbi sziklát nézzük, hogy milyen gyorsan lehet adott esetben felpattanni rá. Szóval a szél fúj, a tulkok tulkulnak, mi filmezünk.
Este visszakocsizunk az űrbázisra, ami tényleg egy űrbázis. A neve Kangerlussuaq (ugye, hogy elég ufó-s?), és 50 évig amcsi bázis volt, az eszkimók korábban nem voltak olyan bolondok, hogy ide költözzenek. Most barakkok vannak, antennák, és baromi ronda az egész. Itt lakunk. Egy régi barakkban. Arról képzelgek, hogy a fotókat, amiket csinálok a helyről, 40 évet visszapattanva eladom a KGB-nek, majd posztkomcsimilliomossá válok.
Már sütöttem tuloksteak-et, nem vicc, vettem a boltban, 170 dán korona kilója, de csak húsz dekát dobtam először… A legfinomabb hús, amit valaha kóstoltam, már értem miért vadásznak szegényekre az eszkimók akkora szenvedéllyel.”
 A szánon egy rénszarvas teteme, vagyis egy rémszarvas |
Finnországból
”Lappföldön elég mókás dolgokat műveltünk Janne-val. Felmentünk Abiskóba (messze, messze Észak-Svédország, a hegyek között), ahol átléptem a számomra eddig bűvösnek tűnt – 30 C-os határt. Sőt, három napig ebben a hidegben motoros szánoztunk, tiszta túlélő kalandtúra jellege volt. Turista ide be nem teheti a lábát, szigorúan védett terület, farkasok, hiúzok, rozsomákok, sasok csatangolnak a fagyos tundrán. A terület felügyelőjével mentünk ki, neki ez a melója, GPS-szel követi az állatok nyomait hószánnal hegyen-völgyön keresztül. Kemény meló, nem mondom, napi 100 km-t ül a szánon. Az ő házukban laktunk (elég kemény volt az ismerkedő piálás vele, meg a helyiekkel).
A küldetésünk célja az volt, hogy egy pár, az úton elütött és kővé fagyott rénszarvast összeszedjünk (elég bizarr) és felfuvarozzunk a hegyekbe kitenni csalinak a leskabin elé, hogy amikor Janne visszajön filmezni, már megszokják és itt legyenek rajtuk az állatok, zabálva. Szóval 60 km hószánnal. Ezek a gépek kétüteműek, kb. 500 köbcentisek és hihetetlenül gyorsulnak. Mit mondjak, elég lenyűgöző volt ez a szánozás. Nem is tudom, hogy melyik filmben voltam: a James Bondban, vagy valami sci-fiben, gyakran így éreztem magam. A tundrán ezerrel fújt a szél (ismétlem, – 30 C volt), de egyáltalán nem fáztam, olyan cuccokat kaptam a helyiektől. Különben alighanem vége lett volna az ujjaimnak pikk-pakk. Mikor fotóztam (szegény Nikon, elég halovány hangon működött) kesztyű nélkül kb. 1 perc alatt lett teljesen érzéketlen az ujjam és qrvára fájt. De szerencsére ezeken a hó-mobilokon a kormányon van fűtés, szóval hamar helyre állt a vérkeringés.
 Így készül a leskabin |
De a legbizarrabb mégis az volt, hogy az utánfutón általunk egész Skandinávián átfuvarozott leskabint (fából ácsoltuk emlősök filmezésére) végül helikopter hozta fel a hegyekbe (túl nagy volt ahhoz, hogy mi felhúzzuk). Furán nézett ki egy kabin (a helikopter alatt) a svéd hegyek között repülve.
Aztán két hosszú nap alatt letéptünk Stockholm alá jeges utakon és hózáporban (egyik nap 14, a másik nap 11 óra autózás) és egy vadasparkban forgattunk hiúzokkal két napig benn a ketrecükben. Egy döglött őzet vittünk nekik, azzal virgonckodtak kb. 3 méterre tőlünk…
Hihetetlen édes állatok, mint valami óriásira nőtt cicák, Jurassic Park szerű hangokkal.
Ha minden igaz, akkor hamarosan megint vissza kell mennem Grönlandra, várható egy finn munka is, a nyáron biztosan megyek Brazíliába, úgyhogy nem unatkozom majd sokat.”
