Sokan csak a mosolygós, sikeres Erőss Zsoltot ismerik, azt azonban kevesen tudják, hogy a Mount Everestig vezető út néhány tragédián át vezetett. Erőss Zsolt a hegyen elveszített néhány társat, barátot. Megéri? Erre is van válasz.
Isteni fény
 |
– Amikor az idén feljutottál a Mount Everestre, és tudtad, hogy egyik csapattársad is ott van szinte méterekre a csúcstól, nem lett volna módod arra, hogy valahogyan segíts neki? Hogy ő is felérjen?
– Abban a magasságban már nincs ilyen. Van egy előre megbeszélt taktika, amely az egész expedícióra, a csapatra, az egyes napokra vonatkozik, és ezen belül van mindenkinek egy egyéni, a saját tűrőképességén alapuló taktikája. Segíteni maximum szóval lehet, de másként nem. Lacival együtt indultunk egy ötven fős csoportban, de ő sajnos lassabban haladt, ezért nem jutott fel. De oxigén nélkül jött, és ameddig ő felért, az legalább akkora teljesítmény, mint az enyém.
– Kegyetlennek tűnik az a másik világ ott fent.
– Nem biztos, hogy az másik világ, csak másfajta szabályok működnek. Ám ezeket mindenki tudja, mielőtt elindul, és ha elindult, akkor tudja azt is, hogy ott fent ezek szerint kell élnie.
Erőss Zsolt írta korábban a versenyről
“Szerencsére, nekünk nem mászótársainkat kell legyőznünk, azért sem árt a legjobb formában lennünk, mert így több az esélyünk a túlélésre. Mindezektől függetlenül, nekem nagy élmény minden csúcs, hegy, de ha fel kell adnom, az nem a világvége.”
|
|
A halál közelsége
– Elolvastam a könyvet, amely rólad szól, és ebben az áll, hogy a csúcson azt mondtad a videokamerádba: hát itt vagyok az Everest csúcsán. Végül feljutottam, miközben elveszítettem néhány barátomat. Itt aztán három név következik. Ugyan a beszélgetésünk elején te azt mondod, nem félsz, de biztos vagyok abban, hogy amikor a csapattársaid melletted haltak meg, akkor legalábbis elbizonytalanodtál.
Ozsváth Attila és Dékány Péter
|
– A barátaim voltak, nem csak a csapattársaim. Reinhard Wladich velem lakott egy sátorban az 1996-os Everest expedícióban, az utolsó csúcskísérletünkön, amikor már csak ketten voltunk. Magashegyi betegségben, ödémában halt meg. Azonnal le kellet volna vinni a hegyről, de erre ott, akkor nem volt mód. Hiába próbáltam őt életben tartani addig, amíg megérkezik a segítség. Gárdos Sanyi a 2001-es expedíción vesztette életét. Dékány Pétert az ország egyik legjobb hegymászójának tartottam, nagyon sokat voltunk együtt. Nagy tapasztalatú mászó volt, akinek a szavára mindenki adott. Azon a két évvel ezelőtti túrán csak ketten voltunk fent, és már jöttünk vissza a csúcsról, amikor megcsúszott, és a korábbi szívritmus zavarai miatt, a szive már nem birta tovább a terhelést. Amire hozzá értem, már nem élt. Nem tudom megmondani, meddig próbáltam újraéleszteni, pedig tudtam, hogy nincs esélyem. Nem akartam elhinni, hogy nem sikerül. Aztán csak ültem, vártam valamire, igen, a csodára, hogy majd felül… És tényleg elbizonytalanodtam. Jó ideig nem tudtam otthagyni, vele maradtam. Főztem magamnak, ettem pár falatot.
“A hóba térdelt. A testébe kúszó hideg egyszerre visszarántotta a valóságba. Dékány úgy feküdt előtte, mint amikor ledőlt pihenni, mint két napja, amikor a csúcs alatti táborban szundított. Arcán nem látszott sérülésnek semmi nyoma, teste is ép volt, csontjai rendben. Megmagyarázhatatlannak tűnt az eset. Jéghideg fejjel az okokat vette sorra, mintha valami rejtvényről lenne szó. Amíg a megfejtésen gondolkodott, addig sem kellett tudomásul vennie, mi történt. Hogy nem csak egy élet szállt el örökre. Hogy egy társ, egy barát, egy mindig higgadt és okos hegymászó feküdt előtte. Tervek, célok és vágyak szép rendszere dőlt össze bután.”
(Idézet Földes András Erőss Zsoltról írt könyvéből.) |
|
Megéri-e?
– Ott fent nyilván más törvények szerint él az ember.
– Igen, enni és meleget inni kötelező bizonyos időnként, hogy életben maradj a mínusz húsz fokban.
– Van szabály arra, hogy ilyen esetekben mit kell tennie a túlélőnek?
– Van. Össze kell szedni az iratait, személyes tárgyait. Ha ugyanis valakiről nem bizonyítják be, hogy halott, akkor eltűntnek nyilvánítják, és például a magyar hatóságok másként járnak el a hozzátartozókkal.
“Hosszú út volt még előtte, belendült, erőltetett menetben gyalogolt sötétedésig. Csak este tört rá a magány. Ugyanott táborozott, ahol a túra kezdetén, Dékánnyal együtt. Addig soha nem értette, mit jelent, ha valaki egyedül érzi magát a hegyek között. Rideg csúcsok magasodtak körülötte.”
(Idézet Földes András Erőss Zsoltról írt könyvéből.) |
|
Új célok, új csúcsok
– Hogyan tudod feldolgozni ezeket a tragédiákat?
– Aki sokat jár expedíciózni, az egy idő után kénytelen gyorsan túltenni magát a tragédiákon, mert másként újabbak következhetnek. Én is így vagyok ezzel. Sokkal jobban megvisel az ilyen esetek utóélete. Wlasich és Dékány felesége is hegymászó volt, ismertük egymást, megértették, ami történt. De azóta keveset találkozunk. Nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel.
A jak, a nyúl meg a felszarvazott kő
|
– Nem lehet könnyű ilyen lelki teherrel új expedícióba kezdeni. Ugyanakkor tudom, hogy újra tervezel. A világ legmagasabb pontját túl lehet még mászni? Van még olyan hegy, ami hasonló kihívást jelent?
– Mindig van kihívás, természetesen már tervezzük a következő expedíciót. Előbb arra gondoltam, hogy a Mount Everest után következő legmagasabb csúcsra megyünk a K2 re. Ám egy hegymászó barátunk, Ozsváth Attila ősszel történt tragédiája miatt visszavettünk, és a Gasherbrum két egymás mellei csúcsát célozzuk meg. Ezek is 8000 méter felettiek.
– Hogyan szerveződik ilyenkor egy csapat? És egyáltalán, ki mondja meg, hogy mikor hova menjen expedíció?
– Az egész az ötlettel kezdődik, valaki kitalálja, hogy szívesen elmenne ide vagy oda. Aztán elkezd ehhez társakat keresni, aztán pedig pénzt. A szervezés legnehezebb része egyébként a megfelelő mennyiségű pénz előteremtése.
Kovács Edit, Zsolt édesanyja: neki hite van
“Zsolt nagyon rendes gyerek volt – mesélte a büszke édesanya. – Mindenki szerény, engedelmes fiúként ismerte, de én az első perctől kezdve tudtam, hogy neki hite van, nagyon tudott hinni valamiben. Amióta hegyet mászik, természetesen nahyon féltjük őt, de ezt azért egy idő után meg lehet szokni. A tragédiákat viszont nem lehet megszokni, amikor megtudjuk, hogy valaki már nem jön vissza, akkor bizony zokogok én is, hiszen a sporttársai jó részét jól ismerem. Minden sportoló a csúcsteljesítményért küzd, mindenki a csúcsra szeretne érni a saját területén, és büszke vagyok arra, hogy a fiamnak ez sikerült.”
|
|
Az „én” világom
– Ha már itt tartunk, az Everest mennyibe került?
– Valamivel több, mint harmincmillió forintba. Ehhez ugyan kaptunk pénzt a kormánytól, de ha egy barátom üzletember sógora nem segít minket a szervezéssel, akkor nem tudunk elindulni. Amúgy a mostani utunk is ennyibe kerül majd, de nem öten leszünk, hanem lényegesen többen.
– Ennyivel drágább a Mount Everest?
– Persze, hiszen a világ legfelkapottabb mászó helye. De persze a legkomfortosabb is. Fantasztikus volt például az az időjárási figyelő rendszer, amivel a nálunk összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között expedíciózó amerikaiak műholdas telefonjaikkal kapták az infókat. Nekünk persze nem volt ilyenünk.
Pihenőhely az Everestre vezető út mentén
|
– Akkor ti honnan tudtátok, hogy mikor kell indulnotok a csúcsra?
– Örök szabály, hogy akkor kell indulni, amikor rossz az idő, hogy mire a csúcshoz érsz, jó időben mászhass. Ehhez pedig együtt kell lenni a heggyel, a természettel. Amúgy a Gasherbrumra már úgy szeretnék indulni, hogy nekünk is van megfelelő technikai felszerelésünk, például DV kamera, laptop, műholdas telefon. Ez viszont mind pénzbe kerül.
– Neked most biztosan könnyebben megy a szervezés ezen része, hiszen népszerű ember lettél.
– Az igaz, hogy az elmúlt hónapokban sokat írtak rólam az újságokban, de ez számomra nem sokat jelent. A pénzszerzéshez, az önmenedzseléshez én nem értek igazán. Számomra ott fent, a hegyen kezdődik a hegymászás. Az az én világom.
Erőss Zsolt írta korábban a csúcsérzésről
“Lejjebb, szélárnyékban, végre felengedek, miért könnyezek? Nem, ez most nem a szemembe jutott napkrémes izzadság miatt. Ilyen boldog még soha nem voltam! Ilyen sokat jelentett nekem a csúcs? Győztes lettem egy versenyben, melytől idegenkedek – a csúcs (trófea) gyűjtögetés. Soha nem vallottam be magamnak, hogy valamilyen teljesítményért mászok. Azt hangoztatni, hogy első megmászó, szerintem marhaság, első magyar megmászásról meg ne is halljak! Ám a versenyszellem ott bujkál mindegyikünkben.”
|
|
Comments
comments
