Marathon a dzsungelben? Na, ez azért már tényleg nem piskóta. Aki befizette a 800 ezer forintos nevezési díjat, az rohanhatott a jaguárok elől, nyalogathatta a sebeit, hányhatott a kiszáradástól. Idén egy újabb ultrafutó versenyt találtak ki, és úgy tűnik, nagyon népszerű.
 Dzsungelfutók  |
Futni pedig muszáj
Az ember hajlamos egy idő után azt feltételezni, hogy már mindent kitaláltak, de aztán mindig előáll valaki egy újabb vad ötlettel. A futás esetében az újításokat nehezíti, hogy a technikai sportokkal ellentétben itt nem lehet sokat változtatni a résztvevő felépítésén. Ezért az újítások legtöbbször a körülmények tekintetében keresendők. Tartanak már versenyeket sivatagban (lásd: Badwater Ultramarathon) sőt a magasság sem akadály a hegyifutók számára. A távolság vagy az időtartam sem tartja vissza az ultrafutókat, akik képesek akár 48 órán keresztül megállás nélkül futni. Most szeptemberben pedig egy újabb tiltott területet hódítottak meg a futók: a dzsungelt.
Remek valóságshow lehetne belőle
 Nem mindenki bírta a megpróbáltatásokat |
Ha van olyan része a Földnek, amit nem futásra találtak ki, akkor az a dzsungel. Ez persze csak növelte az értékét azok szemében, akik a kihívásokat keresik. Így született meg a Dzsungel Marathon terve. A szervezők eredeti terve szerint 250 km lett volna a táv, amit hat nap alatt kellett volna teljesíteniük a résztvevőknek. Minden nap egyre nőtt volna a megteendő táv, az 5. napon már 80 km-re, amire mintegy 33 órája lett volna a futóknak. A „volna” azért szerepel a mondatban, mert a verseny közben rájöttek, hogy túlságosan optimistán kalkuláltak, ezért út közben csökkentették a napi adagokat.
A dzsungelkilométerek ugyanis igencsak hosszabbnak tűnnek, mint mondjuk az aszfalton megtettek. Egyrészt a futófelületet vastag, csúszós avar borítja. (Már ahol épp nem térdig érő patakokon gázolnak át.) Másrészt állandóan figyelni kell felfelé is, hisz egy korhadó ág vagy fa bármikor a futón landolhat. És akkor még csak kettőt említettünk a számtalan veszély közül, amely az őserdőben a futókra les.
Főúri kaland
 A függőágyra a dzsungellakó állatok távoltartása miatt volt szükség |
Épp ezért igen bonyolult és drága egy dzsungelfutó verseny megrendezése. Az angol szervezők, (merthogy, sok más drága kalandtúrához hasonlóan, itt is britek a főkolomposok), még egy kis profitot is akartak termelni. A nevezési díj ezért alacsonynak éppen nem nevezhető. 2100 font, vagyis közel 800 ezer forint. Ebben benne van egy retúrjegy Londonból a brazil dzsungelig, két éjszaka szállodai elhelyezés, no meg „pályaszállás” út közben, a dzsungelben. Ezen kívül a szervezők gondoskodnak a verseny közben napi 10 liter vízről, viszont az ennivalót a futóknak magukkal kellett cipelniük, és még a zárópartin is pénzért árulták az enni- és innivalót. Szóval nem éppen VIP ellátásban volt a részük a vakmerő futóknak, még 800 ezer forintért sem.
 A nap legkellemetlenebb része |
Kórház a dzsungel szélén
Viszont egy dologban nagyon profik voltak a szervezők. Mivel nem akarták, hogy az első dszungelmarathon tragédiába torkolljon vagy botrányba fulladjon, ezért nagyon megszervezték a mentőcsapatokat. Voltak olyan napok, amikor az esti táborba csak helikopterrel tudták a vízet, a függőágyakat és az orvosokat elszállítani. A mentőszemélyzetre ugyanis nagyon nagy szükség volt. A hosszú távú futóversenyeken nem ritka, hogy feltöri cipő a futók lábát, bármilyen jó cipőben is futnak. A brazil dzsungelben sincs ez másképp, itt viszont sokkal nagyobb az elfertőződés veszélye, és persze sok olyan fertőzés és betegség rejtőzködik az őserdőben (különösen a gázlókban), ami komoly veszélyt jelenthet a futókra. Ezért esténként igencsak elfoglaltak voltak az orvosok és a nővérek.
A sebek mellett a másik komoly problémát a kiszáradás jelentette. Hiába kaptak napi tíz liter vizet a futók, hiába figyelmeztették őket állandóan, a futók hullottak, mint a legyek. A kiszáradás és a nagy meleg (30 fok körüli átlaghőmérséklet és a 80-90 százalékos páratartalom) tizedelte a mezőnyt.
Már az első napon is többen kiestek, és a tendencia később folytatódott. Mivel a szervezőknek nagy gondot okozott a dzsungelben rekedt, ájulás szélén álló futók összeszedése, ellátása, szállítgatása, ezért úgy döntöttek, csökkentik a megteendő napi távot. Ennek persze nem mindenki örült. Volt olyan futó, aki elégedetlenkedett, hogy ő nem ezért jött, aki nem bírja, szálljon ki, de ne azokat sújtsák, akik győzni jöttek, akik felkészültek. Ők nem nyaralni jöttek – szólt a kritika. Hogy mennyire kemény a verseny, azt jól bizonyítja, hogy kiesett az az 52 éves amerikai Dave Hannaford, aki pedig már a világ egyik legkeményebb sivatagi ultramarathon versenyét, a Badwater Ultramarathont is teljesítette.
 Hatvanheten vágtak neki a dzsungel marathonnak |
“Keresem az utam…”
Mivel a nevezésnél nem volt kritérium, hogy az induló hivatásos ultrafutó legyen, ezért várható volt, hogy nem mindenki fogja egyformán bírni a megpróbáltatásokat. Ahogy a szervezők írták: „Fitt test kell ahhoz, hogy elindulhass a versenyen, viszont erős agy ahhoz, hogy be is tudd fejezni”. Viszont még a legfelkészültebb ultrafutóval is előfordulhat, hogy eltéved, bármilyen pontosan jelölték is ki a távot (az éjszakai szakaszt még ki is világították.) Így járt az első nap után még vezető futó is, aki a verseny jelzéseit összekeverte egy másik ösvény jeleivel, és hat óra hátrányt szedett össze az útvonal keresgélése közben.
 Külön kategória volt a veteránok (60 év felettiek) versenye |
Akadt azonban olyan is, akit a szervezők szívattak meg. A verseny egyik legnagyobb ásza, a 49 éves Karim Mosta járt így, aki miután lefutotta az első nap 27 km-es távját, ereje végén járva egyszer csak azt látta, hogy „Check Point” a „Finish” felirat helyett. Érthető módon a derék francia kissé kiborult, hogy ő nem akar tovább futni, nem volt már ennyi elég, van még hátra a távból? A szervezők gyorsan elnézést kértek tőle a hibáért, lecserélték a táblát, és megnyugtatták Karimot, hogy második lett az aznapi etapon. Erre Karim földre rogyott és elremegett egy imát. Majd elment a sebeit ápolni.
A futóknak azonban nem csak hátráltató tényezőkkel kellett szembenézniük. Az első nap utolsó ellenőrzőpontjánál látott két jaguár inkább növelte a futók iramát, ahogy a harmadik nap startjánál tanyázó kígyók is. Az egyik résztvevő szerint „futás közben keveset lát az ember a tájból, és ha melletted a fák között valami nagy testű alak mozogni kezd, még inkább belehúzol, és nem állsz meg megnézni, hogy mi is volt az.”
A szervezők azért ügyeltek arra is, hogy a 21. század is jelen legyen a versenyen. Minden este gondoskodtak arról, hogy az indulók emailezhessenek. Egyrészt azért, hogy ezzel is reklámozzák a versenyt, a Dzsungel Marathonról tudósító honlapokat friss infókkal lássák el, másrészt, hogy a barátok, drukkerek emailjeivel lelket öntsenek az egyre inkább fáradó résztvevőkbe.
 Chiquinho, a dzsungel ura |
A verseny legnehezebb szakasza egyértelműen a 5., utolsó előtti etap volt. Erre szeptember 22-23-án került sor. Két nap, mivel a futóknak 33 órája volt arra, hogy teljesítsék a 80 –ról 70 km-re csökkentett távot. A szakaszgyőztesek 15 óra alatt érték el a 6. ellenőrzőpontot, de ekkor már éjjel 11:26 volt, ezért úgy döntöttek, a táv további részét gyalogolva teszik meg. Öt óra éjszakai dzsungelséta után reggel ötre értek be a célba. A legutolsó, még versenyben lévő futó délután negyed négykor ért az 5. szakasz finish-éhez.
A verseny három legjobbja közül kettő nagy név: a már említett francia Karim Mosta és a brazil Carlos Dias nem most kezdte a szakmát, Carlos például legutóbb egy 144 órás versenyen vett részt Arizonában. Azonban még ők sem tudták legyőzni a terepet legjobban ismerő brazil Francisco Alves do Nascimento-t, vagyis Chiquinho-t, a helyi földművelőt, aki mindenki másnál jobban ismerte a brazil dzsungel rejtelmeit.
(Fotók: Débora Amorim)
