A világ legnehezebbnek tartott extrémsportos váltóversenyéről szóló tudósítássorozatunk utolsó részében a szó a hősöké. Kikérdeztük a kajakbajnokot, a kenyai sztárfutót és a magyar csapat tagjait. Most ők mesélnek.
Harald Hudetz nem csak a kajakosok különversenyén szerepelt legjobban a Dolomitenmann-on, de a csapatversenyben is ő teamje lett az első. A klagenfurti kajakprofival a díjkiosztó után, a szállodájukban, a Győztesek Asztalánál beszélgettünk.
 Harald (8-as) testbeszéde a verseny előtti napon  |
– Milyen érzés sztárnak lenni? Kint 15 ezer néző figyelte a versenyt, óriási ünneplésben volt részetek. Nem is értem, hogy miért itt bent üldögéltek, ahelyett, hogy a rajongókkal fotóztatnád magad.
– Persze óriási érzés, hogy nyertünk, de ez egy csapatverseny, amiben nekem csak részem volt. Nem szeretném sztároltatni magam, annyira nem szeretem a felhajtást. Meg én mondhatni csak véletlenül kerültem a csapatba. Az a srác, aki kajakozott volna, most egy vb-n van, engem az utolsó pillanatban kértek fel.
– Szerénységből látom repetát is kértél. Ez majdhogynem úgy hangzik, mintha az utcáról hívtak volna be. Pedig már évek óta itt vagy a Dolomitenmannon, tavaly is dobogósok voltatok az akkori csapatoddal, jók a világkupa eredményeid. Ráadásul a verseny előtti napon a kajakosok közül leginkább rólad sugárzott a győzelmi esély.
– Igen? Nem vettem észre, hogy sugároztam.
 A boldog bajnok Fotó: Kapornaki Anikó |
– Viccesnek tetszik lenni. Természetesen főként abból látszott, hogy esélyes vagy, hogy kiválóan vetted a kapukat, de úgy járkáltál a pálya körül, mintha a tiéd lenne, sugárzott rólad a magabiztosság. Persze annak tudatában, hogy a váltótok első tagja, az új-zélandi hegyifutó Jonathan Wyatt február óta erre a versenyre készül, és még soha sehol nem verte meg senki, lehet, hogy én is bizakodó lettem volna.
– Jonathan négy perces előnnyel ért fel a hegyre, onnantól már csak tartani kellett az előnyünket és drukkolni, hogy semmi komolyabb baleset ne történjen. Nálam az volt a legfontosabb, hogy a startnál, ahol 7 méter magasról kell kajakostól bezuhannunk a folyóba, ne essen le a spitzdeckem. Ha belefolyik a víz a hajómba és ki kell szállnom, rengeteg időt vesztek. Szerencsére semmi gondom nem volt, de azért arra nem számítottam, hogy én leszek a leggyorsabb kajakos. Ma minden összejött.
– A Dolomitenmann kajakos része ötvözi a szlalomkajakot és a lesiklást. Te miben vagy a legjobb?
– Lesiklókajakos voltam, de mivel a szlalom az olimpiai szám, abban is versenyzek, de sajnos nem én jutottam ki az olimpiára. Azért Dolomitenmann győztesnek sem rossz lenni! – mondta Harald Hudetz, a kajakos-trófeát szorongatva a kezében.
Harald után a kenyai John Malunit kaptuk el bulizás közben pár szó erejéig. Malunit tavaly hozták a Dolomitenmannra, és egyből meg is nyerte a hegyifutó versenyt. Idén Johathan Wyattel nem tudott mit kezdeni, persze második helye is óriási teljesítmény.
 John Maluni hegyre fel Fotó: Michael Kop |
– Nagyon virgonc vagy, ezek szerint gyorsan regenerálódtál.
– Már jól vagyok. Az utolsó emelkedő előtt, úgy 2 km-re a csúcstól nagyon nem így éreztem. Akkor belegondoltam, hogy mi a francot keresek én itt? Wyatt embertelen iramot diklált, percekkel döntötte meg a pályacsúcsot. Én nagyon boldog voltam, hogy második lehettem mögötte. Annak már kevésbé örültem, hogy a csapatom, a Global Lotto végül csak hetedik lett. Ezért már nem sok pénz jár.
– Oh, téged a pénzdíj motivál?
– Ebből élek. Tíz testvérem van, a legtöbben az iskola után egyből férjhez mentek, vagy Kenyában dolgoznak valahol munkásként. Én gyerekkorom óta futok, nekem ez a hivatásom, azért is költöztem Franciaországba, hogy minél több hegyifutó versenyen tudjak elindulni. Meg azért is vagyok itt, hogy találjak egy helyes osztrák lányt, aki hajlandó hozzámenni egy jómódú, sikeres kenyai futóhoz.
– Sok sikert a versenyzéshez és a kereséshez is.
A sztárok mellett persze a magyar csapat tagjainak benyomásaira is kiváncsiak voltunk. A négy fiú közül a célban legjobban a hegyifutó Tóth Tivadar volt elszontyolodva.
 Embertelen menetelés 2400m magasba Fotó: Michael Kop |
– Az bánt a legjobban, hogy a sérülésemig nagyon jól mentem, 8.-10. helyen voltam. Aztán megcsúsztam egy sziklán, és megsérült a lábam. Megálltam, egy felcser meg is nézte a lábam, mondta, hogy „nicht laufen”. Aztán eszembe jutott, hogy a többiek ott várnak a váltóhelyeken, azért jöttek ki, hogy versenyezzenek, nem tehetem meg, hogy cserbenhagyom őket. Így mentem tovább, bár szörnyű érzés volt, hogy olyanok is lehagynak, akik otthon beach gatyában szoktak futni.
A táv második fele már nem is a futásról szólt. Sok helyen négykézláb kellett mászni felfelé, itt már nem az számított, hogy milyen jó futó vagy, hanem, hogy milyen jó mászó. Idegesítő volt, hogy nem halad az ember. Síkon ugyanezzel az erőfeszítéssel sokkal nagyobb távot megteszel adott idő alatt. Ez főleg az utolsó másfél-két kilométeren volt érezhető. A hegytetőn már láttam a tömeget, lehettek vagy ezren, kiabáltak, bíztattak mindenkit, de csak nem értem közelebb hozzájuk. Bár én még szerencsésnek mondhatom magam. Volt egy-két olyan futó, aki a sérülésemkor lehagyott, aztán megütötte a magasság. Fejben nagyon össze tud törni az ember, ha felmegy a pulzusa 170-re, hörög, kapkodja a levegőt, de a pulzusa csak nem megy le. Csak álltak néhányan egy-egy sziklánál, és nem tudtak továbbmenni, nem igazán voltak maguknál.
– 1700 méter szintkülönbséget győztetek le 12 km alatt. Itt Ausztriában nyáron szinte minden hétvégén van egy hegyifutó verseny, de ez még azok közül is kiválik a nehézségében. Itthon nem nagyon tudsz ilyenekre készülni.
– Nem, ráadásul egy hete én még sík terepre, egy félmarathonra készültem. Az utolsó pillanatban szóltak, hogy jöhetek. A verseny előtt átgondoltam a videók alapján, hogy milyen lesz a verseny, bírtam is, ezért is bánt, hogy a lábam miatt nem tudtam mindent kiadni magamból.
 Matyi a célban pihen |
Tivadart Lőrincz Matyi, a Team Hungary siklóernyőse várta fent a hegyen.
– Kollmann Andris volt fent velem a csúcson, együtt vártuk Tivadart. Mindenkinél bemondták a rajtszámokat, hogy a siklóernyős oda tudjon időben érni a váltóhelyre, csak pont a 12-est nem mondták be. Andris épp elment, hogy hozzon nekem egy kesztyűt, mert kigondoltuk, hogy az még jól jöhet, ha felakadok egy sziklán, és egyszercsak látom, hogy jön Tivadar, szerencsém volt, hogy időben észrevettem. Volt olyan futó, aki még rosszabbul járt. Felért a hegyre, de a váltótársa nem volt ott. Holtfáradtan, kétségbeesetten kiabálta a siklóernyőse nevét, mire az keresztülverekedte magát a tömegen, és váltani tudtak. Először 200 métert kellett futnunk addig a helyig, ahova az ernyőket lerakták, aztán vissza a starthelyre. Volt egy srác, aki előredőlt, és úgy futott lefelé a meredek hegyoldalon, ahol a futók négykézláb jöttek fel. Én ezt nem mertem bevállalni, nem akartam lezuhanni. Persze nem volt nagy érzés végignézni, hogy amíg Tivadart vártam, vagy 30-an elindultak előttem. A repülés végül jól sikerült, még élveztem is.
Göncz Gazsi, a magyarok kajakosa Matyihoz hasonlóan két éve már részt vett ezen a versenyen.
– Öt évvel ezelőtt láttam először egy összefoglalót a Dolomitenmannról az Eurosporton, és nagyon megörültem, hogy van egy ilyen verseny. Sokáig lesiklóhajókkal kellett elindulni, pár éve vezették be, hogy csak szlalomhajókat lehet használni. Én kb két éve kezdtem el szlalomkajakozni, így 2002-ben még nehezebben tudtam végigmenni a pályán. Mostanra technikailag sokkal jobb vagyok, így könnyebben tudtam bevenni a kapukat.
Szalay Peti, a csapat utolsó tagja kb. egy hete tudta meg, hogy bekerült a magyar csapatba. A fiatal lehetség tavaly az amatőr vb-n a legjobb magyar volt, idén pedig már megnyerte marathoni magyar bajnokságot 55 km-en. Peti magabiztosan, pontos tervvel vágott neki az emelkedőnek.
 Szalay Peti a reggeli startnál Fotó: Kapornaki Anikó |
– Az előzetes tervemből, az erőbeosztásból nem sok mindent tudtam megvalósítani. A hegymászás elég monoton volt, sokat kellett cipelni a kerékpárt, de ez persze csak jól jött, sok embert tudtam futás közben megelőzni. Annak a montisnak, aki nem jól fut, ezen a versenyen nem sok esélye van. Lefelé aztán már korántsem voltam ilyen boldog. Nem csak azzal veszítettem időt, hogy kilyukadt az első kerekem, hanem főként azzal, hogy beakadt a láncom. Nagyon rángatni nem mertem, nehogy elszakadjon, mert akkor vége, a generálszervíz pedig sok időmet elvette, így a szerelés alatt sokan elmentek mellettem.
A Dolomitenmann egyik nehézsége, hogy a négy versenyszám alatt sok minden megtörténhet, így nem csak a formán, hanem a szerencsén is sok múlik. Reméljük jövőre is lesz magyar résztvevője a versenynek, kicsit több szerencsével. A Team Hungary idén abszolult összetettben a 110 csapat közül 30. lett, a profik között pedig 18-ból 12., így eredményük alapján a fiúk kvalifikálták magukat a 2005-ös versenyre.
