Népszerű Bevállaljuk! rovatunk eddigi legdurvább kalandjára készülünk. Két tucat magyar vadvízessel vágunk neki Európa Grand Canyonjának. Most megtudhatod, hogyan készülünk a medvék, a fagy, az éhség és a (ki)fulladás kivédésére.
 A Tara kanyon  |
Az extrem.hu-nál már régóta terveztük, hogy beépülünk egy expedícióba (a túra extrémebb változata). A Vadvízi Túráztatók Egyesülete (VTE) éves programjának egyik csúcspontja, a montenegrói Tara Kanyon megevezése (2004. május 13-16) épp megfelelőnek tűnt. Nem mintha a vadvízi tudásom megfelelő lenne, de nem is ez volt a cél. Ma már sok expedícióra visznek magukkal a kalandorok egy újságírót „koloncnak”. Meg én nem is kajakozni akartam, hanem egy helyet a csapattal tartó raftban. Ezt Vrana Tamás vezeti, aki a telet Chilében töltötte. Vranek szerint a legtöbb raftban ülő utas úgysem ér semmit, ő egyedül is leviszi a hajót. Úgy legyen! Persze az ideális az lett volna, ha a kanyon partján, a sziklák között esténként fel is tölthettem volna a képeket a laptopra, és napló formájában azonnal fel is tehettük volna az anyagot az extrem.hu-ra. Sajnos, azonban a Tara-kanyon természeti adottságai ezt nem teszik lehetővé. Hogy miért is?
A Tara folyó Montenegró négy nemzeti parkjának egyikében, a Durmitorban folyik. Egyik szakasza 1300-1500 méteres hegyek között tört utat magának, Európa legnagyobb és legmélyebb kanyonját kialakítva. Leginkább a Grand Canyonhoz hasonlítható, csakhogy itt főként nem kopár sziklák, hanem egy őserdő öleli körül a folyót. Őserdő, igen, méghozzá Európában az egyetlen.
 Montenegro északi része a Dormitorral és a Tara folyóval |
Főként a Mlinski erdő miatt került fel a Durmitor a Világörökség listájára 1980-ban. A fáma szerint a terület ura akadályozta meg, hogy kiirtsák a fákat.
Jugoszlávia feloszlása után Montenegro (Szlovéniával) egyetemben, igyekezett kihasználni a természeti adottságait, és a Balkánra vonzani a nagypénzű, kalandokra vágyú nyugati turistákat. Montenegro deklaráltan a Balkán Mallorcája akar lenni. Tengerpartja van hozzá, gyönyörű hegyei is – egyelőre még az odajutás kínál olyan izgalmakat, amiről a turisták szívesen lemondanának. A szerb határőrök és rendőrök legújabb trükkjeiről, amivel a nyugatról érkező autósokat megsarcolják, az út során bizonyára nekünk is lesznek saját élményeink.
 A helyiek nyáron faraftokkal is bevállalják Forrás: visit-montenegro.com |
A Tara kanyonban 2003-ban már jártak magyar kajakosok. Akkor heten vágtak neki a nagy kalandnak, térkép és helyismeret nélkül. Most mintegy húsz másik bátor társsal kiegészülve újra útnak indulnak. Az expedíció vezetője, Nagy Endre, azaz Andrew a tavalyi tapasztalatokra építve próbálja meg idén a problémákat minimálisra csökkenteni. Ezért is gyűjtötte egybe az utazókat két nappal az indulás előtt kajakboltjába, egy eligazításra. Mivel az utóbbi egy hónapban két halálos baleset is történt magyar vadvizesekkel, a „mi ez nekünk” hozzáállásnak nyoma sem volt. A fő szempont az óvatosság lett, ezt kellett egy vékony pallón balanszírozni az ismeretlennel való szembenézéssel. „Aki nem megy ismeretlen vizekre, sohasem fejlődik. Sokak szerint magyar ember III-nál erősebb vízre nem való [a Tara II-IV-es]. Pedig szerintem van jónéhány olyan magyar kajakos, aki technikás, erős vizeken is megállja a helyét. Csak sokan elkényelmesedtek. Már becsukott szemmel végigmennek a Socán vagy a Salzán, de megijednek, ha egy ismeretlen folyón kell végigmenniük. Pedig sok országban mennek a kajakosok úgy túrázni, hogy több napra útra kelnek, ha megtetszik nekik egy folyószakasz, eveznek, aztán letáboroznak, majd másnap megint útnak indulnak. Ezt a mentalitást szeretném én propagálni ezzel az úttal.” – osztotta meg velünk filozófiáját Andrew.
Egy ilyen expedícióhoz azonban feltétlenül szükség van egy dologra: a szerencsére. Merthogy vannak olyan időjárási tényezők, amik az expedícióvezető hatáskörén kívül állnak. (Kivéve, ha az illetőt Putyinnak hívják, aki egy esemény előtt harci gépekkel kergeti szét a felhőket, hogy jó időt biztosítson.) Andrew vezetékneve Nagy, és nem Putyin, úgyhogy számunkra maradt az imádkozás és az időjárás jelentés szuggerálása. Eddig sok sikerrel nem jártunk, ugyanis a hétvégére esőt és max. 15 fokot jósolnak Montenegro azon részére. Vagyis a jelek szerint tovább nő a folyó jelenleg is igen magas vízállása. „Remek! Akkor maradjak itthon? Csak nem kellene. Majd legfeljebb hozzákötöm magam a rafthoz, mert ha elúszom, a rendkívül gyors folyón, lehet, hogy majd a bosnyákok halásznak ki 30 km-rel lejjebb.” – morfondíroztam.
Az időjárás jelentés alapján úgy tűnik, hogy az egész napos túrázás után nulla fok hőmérséklet is fogadhat bennünket a parton, ami vizes neoprénben nem egy leányálom. Ez a Soca vagy a Salza partján nem is lenne gond, hisz pár perc után már a forró zuhany alatt emésztgetnénk a nap eseményeit. A Tara azonban nem ez a kategória. A Kanyonba ugyanis egy út vezet be, és kijutni, vissza civilizációba csak a végén lehet. A parton sziklák vannak, és a tavaly beszerzett térkép szerint medvedj és vuk – vagyis medvék, rókák, no meg farkasok. Így marad a vadkemping meg a bivakolás. Mivel serpákat nem viszünk magunkkal, a kisbuszok pedig nem zergék, így minden felszerelést a hajókban kell magunkkal vinnünk. Mivel az sem szerencsés, ha az IKEA és TESCO kollekció miatt már az induláskor elmerül a kajak és a raft, így Andrew kénytelen volt drákói módszerekhez folyamodni. Mindenki egy 50 literes, szivárgásmentesen lezárható hordót vihet magával. Ebbe kell mindent bepakolnia – sátor, hálózsák, szárazruha, háromnapi élelem, videókamera, és minden egyéb.
 Ennél több cucc nem fér a hordóba |
Hogy ez mennyire kevés, arról sajnos már saját tapasztalataim vannak. Miután beleraktam a kétrétegű, Nordic hálózsákom, a szélén még épp maradt úgy 2 cm. Miután összenyomtam a zsákot, annyi helyet még sikerült nyernem, hogy beleférjen egy polar nadrág, egy polar felső, 1-2 póló, egy cipő, alsónemű, az irataim és egy necesszer, ami a kozmetikai és az elsősegély táska funkcióját is betölti egyben. Ez így pont el is fért volna, de hova karom az ennivalót és a videókamerát? Halál rebegtem Nicolas Appert francia chefnek, aki még 1750 körül feltalálta az instant levest, no meg a mai gyártóknak. Ha kis helyet foglal el, jöhet – lett az új szlogen. Persze a fiúk ezt a „bal zsebbe egy kolbász, jobba egy császárszalonna csík” módszerrel kívánták megoldani, de nehezen tudtam magam elképzelni ezek társaságában. Persze lett volna egy jóval egyszerűbb megoldás: MRE, azaz Meal Ready-to-Eat, az amerikai hadseregnél rendszeresített barna csomag, amiben minden benne van, ami egy napra kellhet, még egy főzőberendezés is, és az egész nem nagyobb egy Thor Heyerdahl kötetnél. Csakhogy ilyet hirtelenjében most nem tudok beszerezni. Így maradt az instant leves, a műzliszelet, a szőlőcukor, és a csoki. Legfeljebb kifogunk néhány pisztrángot. A víz ugyanis a hírek szerint olyan tiszta, hogy nyugodtan ihatunk belőle. Legalább vizet nem kell magunkkal vinnünk.
A spórolás persze a sátrakra még inkább vonatkozott. Luxus mindenkinek sátor, a háromszemélyesekben hárman alszanak – adtak ki az ukászt Andrew. Erről persze egyből Davo Karnicar, az Everestről először lesíelő szlovén jutott eszembe, aki máig emlegeti, amikor a hegyen egy másik férfival egy hálózsákban összebújva töltötte az éjszakát. Majd meglátjuk!
