Valószínűleg nincs annál „csajozósabb” meló, mint ha valaki egyszerre világhírű hegymászó, stand-up komikus és kaszkadőr. Azt ugyan nem tudom, az angol Andy Kirkpatrick hogyan áll a nőkkel, de azt igen: mindhárom „szakmában” otthon van. A Reel Rock Tour Hungary szervezésében Budapestre látogató polihisztor emlékezetes előadást tartott az életéről és az extrém mászásairól, de beszélt díjnyertes könyveiről is. Közvetlensége ránk is átragadt, így borozás közben beszélgettünk.
Hegymászónak tartod magad, aki néha a színpadon komédiázik, vagy komikusnak, aki néha hegyet mászik?
Andy Kirkpatrick: Imádok írni és beszélni, de alapvetően hegymászónak tartom magam, mivel ez a legrégebbi szenvedélyem. Ötéves korom óta csinálom, ráadásul, aki veszélyes helyeken mászik, az évről évre megszállottabb lesz. Kockázatos, amit csinálok. Fizikailag és mentálisan teljesen kimerít, ezért utána egy-két hónapot mindig pihennem kell. Sőt néha még az is megfordul a fejemben, hogy ez vagy ez a túra annyira veszélyes volt, hogy talán ideje lenne visszavonulni. Aztán persze mégse… Messze nem tartom magam a legjobbnak, még csak született mászónak sem – mint látod, nem is vagyok valami vékony, amolyan inas alkat… –, de szeretek kemény és szokatlan helyekre látogatni, ahol még nem sok ember járt.
És a stand-up?
A.K.: Londonban tartottam egy előadást öltönyös emberek előtt, ami után egy hölggyel véletlenül ugyanabba a taxiba ültünk. Elkezdte mesélni nekem, hogy az előbb hallgatta meg ezt a „jópofa hegymászósrácot”, aki csodálatos előadó ugyan, de kár, hogy úgy néz ki, mint egy bandita. Jeleztem neki, hogy ez volnék én. Szeretem a színpadot, de elsősorban hegymászó vagyok, és a mászások közti időt töltöm ki írással és előadásokkal.
És hogyan jöttek az életedben ezek a dolgok?
A.K.: Azért az mindig benne volt a pakliban, hogy a hegymászással komolyabban foglalkozok majd, a suli után például hegymászóboltban dolgoztam. Az egyik nap láttam a kollégámat, amint épp egy képes előadást állított össze a haverjainak, és megtetszett, hogy az élményeit megosztja másokkal. Nem sokkal később azt vettem észre, hogy egy kis szobában már én is tíz embernek mutogatom a fényképeimet. Kiderült, hogy jól tudok kommunikálni, és tíz évvel később már ezer ember előtt beszéltem és vetítettem. Aztán jöttek a tévés lehetőségek, én pedig éltem ezekkel.
A kaszkadőrmunka hogyan illik a képbe?
A.K.: Ha amúgy is veszélyes dolgokkal foglalkozik az ember, akkor miért ne?! Arra pedig szükség van, hogy a színészek helyett olyan emberek csináljanak meg mutatványokat, akik biztonsággal képesek rá. Mint Johnny Deppel a „Charlie és a csokigyár” című filmben, ahol nekem köszönhető, hogy Depp sosem esett bele a csokiba.
A Climbing magazin azt írta rólad, hogy szereted és keresed a veszélyt. Te is így látod?
A.K.: Ez igaz lehet, de én nem pusztán veszélyes helyeket látok a kitűzött célpontokban, sokkal inkább a kihívást veszem észre. Intellektuális szempontból próbálom megközelíteni a kérdést. Igen, persze én is veszélyesnek tartom ezeket a kalandokat, de az is érdekel, hogyan tehetném az utamat biztonságossá, hogyan tudnám csökkenteni a kockázatot. Nem az jár a fejemben, hogy istenem, meg is halhatok ezeken a helyeken.
A család hogyan kezeli a szűnni nem akaró kalandvágyat?
A.K.: A volt feleségem állandóan aggódott, az életmódom döntő szerepet játszott abban, hogy elváltunk. Beismerem, önző életmód az enyém, de akkor sem tudom másképp csinálni. Van két gyerekem, néha ők is rám szólnak, hogy ez már túlzás, mert ők is izgulnak értem. Már rég beláttam, ezt nem lehet egy normális, „hétköznapi” feleséggel megtenni, aki mindig azt várja, hogy mikor érek haza.
Voltak példaképeid?
A.K.: Angliában nagyon jó mászók voltak és vannak, bár volt egy generáció, amelyből nagyon sokan meghaltak. Például, akik a Himalájába mentek, hiába voltak olyan jók – mint a lengyelek –, nyolcvan százalékuk ott maradt. Azt gyorsan megtanultam, hogy én nem akarok úgy mászni, ahogy ők. A Himalájába menni ráadásul nemcsak veszélyes, hanem drága is. Jóformán egész életemben dolgoznom kellene azért, hogy egyetlen expedíciót szervezhessek oda. Az én generációm inkább a technikásabb mászásokat szereti, mondjuk Alaszkában vagy Patagóniában.
Ezeken a helyeken volt a te legnehezebb mászásod is?
A.K.: Az pont nem. Az az El Capitan-on volt, amikor egy nap leforgása alatt akartam megszólózni a falat. A huszonnégy órából aztán harminc lett, ennyi idő alatt megmászni egy akkora sziklát eleve kemény kihívás, egyedül elindulni rajta pedig voltaképpen bolond ötlet. A végén teljesen kivoltam.
Azt hittem, a norvég Trollveggen (Troll Wall) falat fogod említeni legnehezebb pályaként, ami csak ötödszörre sikerült.
A.K.: Kétség kívül nagyon kemény volt, de ott többen voltunk. Társaságban mászni és szólózni teljesen más. A Troll Wall-on elegendő felszerelésünk, élelmünk és innivalónk volt, nem volt időlimit, tehát rohanni sem kellett. Az Ulvertanna is nagyon kemény volt az Antarktiszon; arról azt mondják, a világ legnehezebb hegye. Nekem mégsem fizikailag volt kemény a feladat, sokkal inkább a kiszolgáltatottság miatt. Tudtam, ha ott valami történik, senki sem ment meg. Na, az volt az egyik olyan mászásom, ami után elgondolkoztam a visszavonuláson.
Mi volt a motivációja vagy a célja annak, hogy a 13 éves lányoddal másztál fel az El Capitan-ra?
A.K.: A lányommal egy BBC-forgatócsoporttal mentünk oda, ráadásul neki még semmilyen mászó tapasztalata nem volt. De fontos, hogy ezt a kalandot ő akarta, nem én, ezért az egész nem is rólam szólt, hanem róla. A BBC egyébként később nem is akart fizetni, mert ők azt hitték, csak egy gyalogtúra lesz. Amúgy nagyon érdekes tapasztalat vezetni és irányítani valakit, önbizalmat adni neki. Ezért szeretek néha idegenekkel is mászni. Ugyanígy egy vak és egy fogyatékos barátom is eljött velem később. Az élmény elképesztő. Elég annyi, hogy a lányom ma már mászó, én pedig a vele való mászásomra vagyok a legbüszkébb.
Milyen közeli és távoli terveid vannak?
A.K.: Nincsenek távoli céljaim. Közeli viszont általában több is, januárban vissza akarok menni az Eiger északi falára, és végignyomni a direktet, a Harlin-utat. Időkorlát nincs, addig mászom, míg az ennivalóm tart. Februárban Alaszkába szeretnék visszamenni, hogy a mínusz ötven fokban, szólóban menjek fel a Mount McKinley-re. Az azért elég hideg, nem?!
Ha hideg, akkor nekem a Himalája. Persze, mondtad, hogy sok pénz, de tényleg nem vonz a nyolcezresek világa?
A.K.: Dehogynem! Viszont ez szponzorfüggő, és Angliában nehéz támogatót szerezni. Sok más országban szerintem jobban megélnék a hegymászásból. Nálunk csak a foci és a golf érdekel mindenkit. Lehet, hogy nekem kéne keresni szponzorokat, ha már ők nem jönnek hozzám. Nem tudom, talán lusta vagyok ehhez, legalábbis a szervezés részéhez biztosan. Én általában csak bepakolom a hátizsákom, és indulok.
Vincze Szabolcs
