Andy Day, a parkour-világ legzseniálisabb fotósa

akadmin
2013-07-18
Parkour

Andy Kiell Day a szakma ünnepelt fotósa évtizednyi munka után tudta megfogalmazni az igazi titkot: hogyan lehet megörökíteni a parkour varázsát?

Andy Day nem kizárólag parkour fotós, de azért mégis…
Tavasszal ünnepelte 10. évét a szakmában, képeit használja az Adidas, a Canon, a Native Istruments, a Toyota, a Stern Magazin, a Yota. Szorosan együttműködik a Parkour Generations-szel, rendszeresen hozzájárul a bouldering.net munkáihoz.

De ami a legjobban kifejezi tevékenységét, hogy (londoni) parkour, freerunner fotós.
Méghozzá az egyik legjobb.
Esetében még az is rendben van, hogy nem érvényes az „aki nem tudja, tanítja” mondás, ugyanis sokan tanulták már tőle ennek a nehéz műfajnak a technikáját a Central St. Martin College művészeti és design akadémián…

Még egyetemista volt, amikor 2003-ban egyik éjjel látott egy tévéműsort, amiben parkour-ök szerepeltek. Írt is egy dolgozatot róluk, amihez természetesen fotók is kellettek. Saját kis gépével, amivel már két éve készített képeket, nekiindult Londonnak, és találkozott néhány atlétával, akik együtt edzettek.

Akkor még nem tudta, hogy ez határozza meg későbbi munkáját, s szinte csak ezzel foglalkozik majd. Utazott szerte a világban: fotózott Nicaraguában, Finnországban, Indiában, mindenütt dokumentálva a sportot és annak fejlődését.

Nemcsak a szakmának tetszett, amit csinált, nagy cégek, divatmárkák, technológiát képviselők, sőt még élelmiszergyártók is meglátták a lehetőséget a dinamizmusban, szabadságban, amit a traceur-ök képviselnek.

„A korlátozások nélküli mozgás képessége olyasmi, amit a szuperhősökhöz társítanak. A korlátok nélküliség felszabadít, energiával tölt fel. Azt hiszem ez egy elég erős, pozitív asszociáció egy márkának.”

A parkour volt az, ami megtanította, a hogyanra: „Ez volt az, a parkour, ami megtanított, hogyan használjam a kamerát és ez volt, ami rávett, hogy újabb és újabb képeket készítsek.”

Innen indult, és hosszú idő alatt meghatározó tagja lett ennek a világnak.
A világnak, amiben – ahogyan fogalmaz – az utak által meghatározott városépítészet törlődik és egy új Escher-játszótér jön létre, hogy egyedülálló módon fogalmazza meg az életet, a társadalmi és kereskedelmi tereket. Extrém sport, gyakorlati kihívása testnek és léleknek egyaránt, egy teljesen szabad, inspiráló mozgás szép találkozása az architektúrával.

„Az építészet nem tárgy, hanem folyamat, nem egy dolog, hanem áramlat, nem egy elvont eszme, hanem a megélt gondolat” – Michaelt Foucault (The Archeology of Kwnoledge, New York, Pantheon, 1972).

Andy Day munkáinak középpontjában az épített környezet és a társadalmi interakció áll, elsősorban a parkour-ök feltörekvő művészetének bemutatásával, ami a mozgás új és hatékony módszerével fejezi ki mondanivalóját.

A parkour mindazonáltal testiség – elemei elsőre teljesen újnak tűnnek, pedig egyszerűen kiterjesztései gyermekkori játékainknak, és annak az alapvető vágynak, hogy a testünket használjuk.

Andy Day képeivel azt szeretné elmondani, jó volna újra rájönni arra és nem elfelejteni, hogy a terek és az építészet használható, felhasználható, tetszőleges, nekünk megfelelő alternatív módon, értünk épült, s nem azért van, hogy az határozza meg a mi létünk kereteit.

Andy Day profi, akinek mondanivalója van, s ezzel egymásra talált a téma és művész.
Profi, akinek a szakma tavasszal ünnepelte kiállítással évtizedes munkáját. Profi, aki hosszú idő után csak most tudta szóban is megfogalmazni, mitől lesznek igazán jók a képei.

Blogján így írt erről:

Az elmúlt néhány évben tartottam előadásokat, különböző szakmai műhelyeken tanítottam sokakat, hogyan is működik ez. Arra a kérdésre, hogy milyen tanácsot lehetne adni a jó parkour fotók készítéséhez, az a válaszom, hogy SOK képet kell ellőni, alacsonyan, nagy látószögű objektívvel, rövidebb záridővel, pre-fókusszal és nem szabad a parkourt a keret közepébe állítani, teret hagyni a testnek a mozgásra, a magasságban is… sok a szabály, ami mintegy 80-90 százalékát veszi el a ráforított időnek. Természetesen rengeteg más módja is létezik a parkour rögzítésének, de nálam ez az, ami működik, ez az alapja a megközelítésnek.

Rájöttem, hogy ezek között a szabályok között van egy, ami nálam a képek közel száz százalékánál bevált: az építészet határozza meg a keretet. Nem követem a test mozgását a lencsével, hanem előre megkomponálom, vizualizálva, ahol majd a test megjelenik benne, abban a keretben, amit előre beállítottam – a formákkal, a színekkel, felületekkel, amelyek megjelennek. A test maga szinte mellékes. Ha el kéne távolítani onnét, akkor is maradjon egy összetételét tekintve hatásos kép.

Miért működik ez így? Számomra nem a parkour mozgása az érdekes aspektus, sokkal inkább a test és az építészet együttműködése. Enélkül ugyanis az egész pusztán torna, vagy tánc. Ami nem azt jelenti, hogy azok ne lennének érdekesek, csak annyit, hogy a parkour jelentősége a helyszínből építkezik. Vigyük csak be az atlétát az utcáról egy erre berendezett stúdióba, s a mozgássor elveszti minden plusz hatását, látványát.
(Andy Day készített több sorozatot szándékosan stúdiókeretek között is, ott is a kreált, épített környezetre helyezve a hangsúlyt, minimális fénnyel, éjszakai megvilágítással… a kompozícióba helyezve bele a traceur-t, kérve, hogy akkor most használja azt.)