Scott és Amundsen déli-sarki versenygése közismert. Hat hónappal utánuk egy orosz hajó az Arktisznál vívta haláltusáját. A jégbe szorult Szent Annát néhányan elhagyták. Köztük volt Albanov, akinek naplója egy olyan klasszikus, amely sokáig rejtve volt.
Roald Amundsen és R. F. Scott 1911-12-es antarktiszi csatáját számos könyv örökítette meg. Ernest Shackleton befagyott hajójának küzdelmét az antarktiszi jéggel pedig minden angol gyerek ismerte. Hozzájuk hasonló kalandokat ért át Valerian Ivanovics Albanov, az ő 1917-ben megjelentetett naplójának híre azonban hosszú évtizedekig nem igazán jutott ki Oroszországból. Pedig 1928-ban megjelent egy francia nyelvű fordítás, az Au pays de le mort blanche, viszont az első angol fordításra egészen 2000-ig várni kellett. Most már magyarul is olvasható, a Park Kiadó Veszélyes Övezet sorozatában jelent meg.
De milyen megpróbáltatásokat is jegyzett le Albanov a naplójában?
Albanov navigációs tisztként hat hónappal Scott halála után, 1912-ben indult útnak a Szent Anna nevű hajó fedélzetén a mai Murmanszkból, hogy a sarkvidéki tenger vizeit átkelve eljusson a 11 ezer km-re lévő Vlagyivosztokig. Új vadászterületek után kutattak az úgynevezett Északkeleti átjáró mentén, ahol előttük még csak egy hajó jutott keresztül.
A Szent Anna azonban a jég foglya lett a Kara-tengeren, és 18 hónap veszteglés után, az apadó készletek miatt Albanov 13 társával úgy döntött, elhagyják a hajót, és gyalogosan indultak a civilizáció felé, használható térkép nélkül.
Mivel a naplóját maga Albanov juttatta el a kiadóhoz, így sejthető, hogy ő túlélte a kilencven napos, 400 km-es kalandot. Útjuk hangulatát, körülményeit jól jellemzi a következő részlet, amely jól mutatja miért válhat késve megtalált klasszikussá a Fehér halál országában:
„Lehúztuk hótól átnedvesedett csizmánkat, és a síbotokra tűztük száradni odakint. Reggelre általában meg is szárította a szél. Ugyancsak este írtam naplót, is ilyenkor végeztem számításaimat a nap folyamán szerzett navigációs megfigyelések alapján. Amikor azonban elfogyott a tüzelőnk, a sátorban töltött órák szinte elviselhetetlenné váltak. A nyomorúságos esték néma csöndben teltek el. Behúzott nyakkal ücsörögtünk, morgorván és hallgatagon, ki-ki a maga vackán, rénszarvasirhájába gubózva. Sehol a nyájas, testünket átmelengető tea; nyomorúságos vacsoránk immár száraz kétszersültből és a szánkban felolvasztott jégdarabkákból állt. A kétszersült mellé engedélyeztünk magunknak egy kanálnyi vajat, ám az is kővé fagyott, aligha helyettesíthette a meleg ételt. A jég sem pótolta a teát, nem csillapította dühöngő szomjunkat.”
