A Megszállottak Klubja kizárólag olyan sportembereket gyűjt össze, akik kivételes, különleges sportteljesítményükkel, kitartásukkal, felkészültségükkel, merészségükkel és elszántságukkal példaként állhatnak mindannyiunk előtt. Emellett pedig nagyszerű emberek, akik tele vannak olykor hihetetlennek tűnő történetekkel.
Mint mostani interjúalanyunk, Juhász István…
 A Gauri Shankar tetején, 6183 méter magasan  |
– Azt hallottam, hogy megint nekivág a Himalájának. Igaz a hír?
– Igaz.
– Korábban, a sikeres világcsúcsbeállítása után azt mondta, hogy ha valaki megdönti az ön csúcsát, akkor ismét motorra száll, és elindul a hegyre. Ezek szerint már nem Juhász István névjegyén állhatna az, hogy világcsúcstartó? Nem ön az, aki motorral a legmagasabbra jutott a világon?
– De, tudomásom szerint még mindig én vagyok a csúcstartó. Egy cseh csapat ugyan megpróbált az én eredményem, a 6183 méter fölé jutni, a Kaukázusban próbálkoztak, de nem jártak sikerrel.
– Akkor miért indul neki megint ennek a veszélyes vállalkozásnak?
– Erre sajnos nem tudok mást mondani, minthogy kalandvágyból…
– Ha már itt tartunk, mennyire veszélyes ez a vállalkozás?
– Borzalmasan veszélyes, minden más motoros versenynél veszélyesebb. Elhiheti, sokat kipróbáltam. Máshol ugyanis a verseny minimális feltétele, hogy a túléléshez szükséges eszközök, orvos, helikopter a rendelkezésre álljon. Itt erről szó sem lehet. Ráadásul a vállalkozás neve az, hogy Hungarian Solo Expedition to Himalaja, vagyis egyedül kell megcsinálnom. Emberrel csak akkor találkozom majd a tervek szerint, amikor a megfelelő magasságban a csúcsot hitelesítő nepáli minisztérium emberei várnak majd rám. Ők fontos személyek, rajtuk kívül a motoromra szerelt és leplombált GPRS szolgál adatokkal arról, hogy milyen magasra jutottam.
|
– Az első világcsúcskísérletnek milyen tapasztalatai voltak? Azok most bizonyára jól jönnek majd.
– Igen, ez igaz. Az előző kísérletnél a barátaim felkészítettek a hegymászásra, tudtam, hogy akklimatizálódnom kell a magasság és az oxigénhiány miatt, hogy vinnem kell sátrat, ruhát, élelmet és italt. Ám a hegyen kiderült, hogy én nem klasszikus hegymászó vagyok. Amikor ugyanis a cuccokkal elindultam felfelé, észre vettem, hogy a motor nem bírja a terhet, ezért a felesleget eldobtam, és csak a legszükségesebbeket vittem magammal a kabátom zsebeiben. Nem volt sátram, hálózsákom és váltóruhám sem. Viszont a hőmérsékletkülönbségek miatt, meg mert sokszor felhőkön mentem át, állandóan nedves volt a ruhám, szinte a tizenegy nap során végig fáztam, emiatt hidegsokkot kaptam. Ez ma is megvan. Ha egy kicsit is megborzongom a hidegtől, a szervezetem emlékezni kezd, és egy görcsös roham jön rám, nem tudok beszélni, menni…
 Egy benzinkút a Himalája lábánál |
– Ezek szerint most az öltözködésére jobban figyel majd. De hogyan lehetett így például az éjszakákat túlélni?
– A hóhatár alatt voltam még, tehát ritkán ment a hőmérséklet fagypont alá. A Himaláján 5600 méterig még teherautó is jár. A terveim szerint az 5800 méter magas Manlung-La hágón, az úgynevezett Halálösvényen kellett feljutnom, ameddig bírok. Ez az az út, amelyen a tibetiek menekültek a kínai megszállás elől. Szóval nappal még elvoltam, de az éjszakát az este hat órától tartó sötétség és az egyedüllét miatt sokszor szinte kibírhatatlannak éreztem. Sok felszerelést most sem vihetek majd, ezért egy nagy rohammal kell eljutnom olyan magasra, amilyen magasra csak tudok, hogy minél kevesebb időt töltsek fent, oxigénhiányos környezetben.
– A motor hogyan viselkedik olyan magasan? Nem hiányzik neki a levegő?
– Számomra is meglepő volt, hogy nagyon jól bírta, 5500 méterig nem vettem észre semmi változást. Ott kicseréltem a fúvókát egy szélesebbre, hogy több levegőt szívhasson, de szerintem felesleges volt ez is. Kicsit ugyan fogyott az ereje, de nem vészesen.
– Honnan vette ott a benzint?
– A minisztérium által kiküldött serpák hoztak húsz litert. De összesen nem fogyott több, mint hatvan liter.
– Most hol van ez a motor?
– Katmanduban, a közlekedési minisztérium aulájában. Nekik fontos minden ilyen tárgy, hiszen a turizmusból élnek.
– A családja mit szólt ahhoz, hogy újra nekivág ennek az életveszélyes túrának?
– Hát… Elfogadták.
 Teljes felszerelésben – ami nem látszik, az a zsebekben van |
– Ennyi?
– Régóta ismernek, tisztában vannak azzal, hogy a lelkem belehalna, ha nem mennék. Minden ember teljes életet kíván élni, s nekem ehhez szükségem van az ilyen próbákra.
– De mi az, ami hiányzik önnek?
– A fésületlen veszélyérzés, a fizikai megpróbáltatás, a lelkierő lehetőséget kínál arra, hogy az ember igazán megismerje önmagát. És szerintem ez a legfontosabb az egészben, önmagunk megismerése. Mert a körülöttünk lévő világgal gyermekkorunktól fogva ismerkedünk, sokat tudunk róla, de olykor felvetődik a kérdés: ki az az ember ott a tükörben? Azt tapasztaltam, hogy például a Himaláján olyan kérdésekre találtam meg a választ, amelyekre a hétköznapokon nekem nem sikerült.
 A csúcson, Kőrösi Csoma Sándor sírjánál |
– Tudja, a mondatai alapján az az érzésem, hogy ön nagyon sokat tudhat önmagáról, a világról, ezzel együtt önmagunk megismerésének módszeréről. De talán pont attól válik hitelessé mindaz, amit elmondott, mert mellette ott van a világcsúcs, és a tudat, hogy Juhász István meg is tette azt, amiről mesél.
– Nem kell ilyeneket csinálni ahhoz, hogy az ember tökéletes, kerek életet éljen. Nekem viszont meg kellett csinálni, mert buta módon azt hittem, az élet értelme a csúcs. Már voltam ott, így állíthatom: számomra nem az volt a csúcs.
– Hanem?
– Gyerekkoromban nagyon sokat foglalkoztam Kőrösi Csoma Sándor útjaival, nagy álmom volt, hogy egyszer eljussak a sírjához. A Himalájáról lejövet elmotoroztam a hétszáz kilométerre lévő Darjilingbe, a sírhoz, és rászórtam azt a marék földet, amit a szüleim hantjáról vittem. Azt volt az a pillanat, amire nagyon vártam, és ami a jelképes csúcs volt számomra. De visszatérve az előző kérdésére, nagyon kevés ma a Mester, a példakép, nekem sem volt, s talán ezért is kellettek nekem ezek a próbák. Ám azt észre vettem, hogy már úgy tudok beszélni mély, lényeges gondolatokról, hogy azt mások is megértik.
– Azt mondta az imént, hogy élete csúcsa már megvolt. Akkor mi motiválja még? Biztos, hogy csak a kalandvágy? Mondjuk a pénz? Az ismertség?
 Az út szépségei |
– Nem, itt pénzről nincs szó, legfeljebb arról az ötmillió körüli összegről, amibe a csúcsjavítási kísérlet kerül majd. Ezt szponzorok adják, a motort pedig Zsembery Barnabástól, a KTM magyarországi forgalmazójától kapom. Egyébként ő találta ki az egész csúcsjavításos történetet. Sajnos tényleg a kalandvágy hajt, ez velem született gyerekkori betegség, születési hiba. Nem mondom, indultam már pénzdíjas versenyen, ilyen volt például a dzsungelmotoros világ kupa verseny. A kilencven indulónak a startnál adtak egy motort, és azt mondták: uraim, a dzsungel másik oldalán, a célban találkozunk. Második lettem.
– Azt nem lehet mondani, hogy unalmas lenne az élete. Mikor lesz az újabb csúcskísérlet?
– Októberben, mert csak akkor megfelelő az idő, akkor van legmagasabban a hóhatár. Összefüggő havon ugyanis szinte lehetetlen motorozni.
(Az interjú második részét pénteken közöljük.)
