Oroszország hegymászó nagyhatalom. Ez persze nem újság, 2003-as teljesítményükért Babanovék Arany Csákányt, a sport legnagyobb elismerését kapták, az Everest északi oldalán ők vezetik a legextrémebb mászásokat, és még sorolhatnánk. Most a világ talán legnehezebb falát vették ostrom alá.
 A világ egyik legnehezebb fala, az Amin Brakk Forrás: mountain.ru  |
Az oroszokra lehet számítani, ha megmászásról van szó. Persze nekik van lehetőségük otthon is nehéz terepen gyakorolni, de világszinten is a legjobbak között vannak. Idén nyárra is előrukkoltak egy nagy dobással. Rájuk jellemző módon sohasem csak másznak, mindig van valami extra az expedíciójukban. Most épp azt találták ki, hogy megmásszák a világ legnehezebb falát, a pakisztáni Amin Brakk északi oldalát. (A nyugati oldalt eddig kétszer hódították meg, 1999-ben a spanyolok, 2000-ben pedig a csehek.) A hegy maga nem tartozik a legmagasabbak közé, 5850 méter, viszont a fal már ránézésre is pokoli! Olyan embertelen körülmények uralkodnak rajta, hogy még a hó sem tud megmaradni rajta, nemhogy bármilyen növény. Így az oroszoknak magukkal kell vinniük a vizet is, nem tudnak hóból olvasztani.
A Russian Extreme Project (REP) tagjai június 15-én indultak útnak otthonról Pakisztánba. A hat fős expedíciós csapatot elkíséri az NTV forgatócsoportja, akik egy hosszabb anyagot készítenek a csoportról. Emellett videotelefonon folyamatosan tudósítanak a hegyről az NTV híradásaiban.
A Valery Rozov vezette expedíció résztvevői viszonylag problémamentesen túlestek Iszlámábádban a vámon. Az első napokban a legnagyobb gondjuk az időjárás volt: rosszul viselték a 37-38 fokos hőséget. (Persze tudták, hogy a hegyen, a dermesztő hóviharban vissza fogják ők még sírni a meleget!)
 Baltisztán: Afganisztán, Pakisztán, India, Kína és Tadzsikisztán határolja |
A fővárosból 30 órás autózás után jutottak el Skardu városba, ami Baltisztán, vagy más néven Nyugat-Kasmír fővárosa. A terület 1947 óta Pakisztán igazgatása alatt áll, amit persze India nem ismer el. Finoman fogalmazva sem egy turisták által elözönlött régió. Leghíresebb pontja a 8125 méter magas Nanga Parbat hegy.
Az orosz csapat Skarduig még legalább autóúton tudott haladni, a Karakorum „autópályán”. Az oroszok szerint az utcák legalább olyan koszosak és piszkosak, mint Iszlámábádban. Bár az expedíció minden tagjának ez az első látogatása Pakisztánban, tapasztalataik szerint eléggé hasonlít a közép-ázsiai orosz területekhez, így legalább kulturális sokkal nem kellett megküzdeniük.
Skardutól már terepjárókra volt szükségük, de néhol még ezekkel sem mentek sokra. Egy hegyoldalon olyan iszapáradat állta útjukat, hogy azon csak kötelekkel tudták átemelni a poggyászt, és be kellett várniuk, míg a túoldalon, egy közeli településen tudtak máris terepjárót bérelni.
 Az oroszok tábora, háttérben a fal Forrás: mountain.ru |
Végül június 22-én, két napos trekking után eljutottak az alaptáborba, ahonnan már látótávolságban volt tőlük a Fal. Az eső kisebb megszakításokkal szinte egész nap esett, hideg is volt, így már az első napokban ízelítőt kaptak abból, ami a következő hetekben rájuk várt.
A rossz idő miatt pár napig csak a felhőket nézték, így még azt sem nagyon tudták kitalálni, hogy melyik útvonalon kezdjenek el mászni, ráadásul a generátoruk is megadta magát, így a tudósítást is csak rádiójelleggel tudták leadni. Június 28-ára már minden felszerelést a táborba hordtak, és már kezdett nagyon elegük lenni a hóesésből. Amennyire belátták a falat a felhőktől, csak annyit tudtak megállapítani, hogy úgy néz ki, mintha az egész fal egy tömbből lenne, szinte nincsenek is rajta repedések vagy kapaszkodók. Másnap végre kisütött a nap, és kiötölhették, hogy merre menjenek.
Végül hosszas tépelődés és tanácskozás után úgy döntöttek, hogy van olyan, amikor az embernek be kell vallania, hogy nem tud mit csinálni.
 Ezzel a fallal a Pókembernek is meggyűlne a baja Forrás: mountain.ru |
Egyszerűen nem láttak olyan útvonalat, amin az északi falon fel tudtak volna jutni. Mivel haza csak nem mehettek, úgy döntöttek, hogy a nyugati falon, a spanyolok és a csehek által mászott útvonal között próbálkoznak.
Végül július 1-én nekiállhattak előkészíteni a falat, aminek az alsó része 70 fokos dőlésű. Bár a falon hó nem marad meg, a sziklákat egy jégréteg borítja. És időről-időre „Fehér Sárkányok”-nak nevezett kis lavinák zúdolnak le a fal mentén. Magát a falat nem érintik, de a mászókat pont telibe találhatják.
Két napi mászás után felállították az első éjszakai szállást, már ha a falon, köteleken megkapaszkodva való bivakolást szállásnak lehet nevezni. Július 4-én – amikor a legutóbbi jelentést küldték a világnak a hegyről – Valery Rozov arról számolt be, hogy az útvonal egyre nehezedik. Ahogy kisüt a nap, jégdarabok és a kövek hullanak a fejükre, így pedig nehéz utat biztosítani és mászni.
„Útépítés” közben ráadásul az expedíció vezetője állandóan azt kémleli, honnan ugorhatna le a falról. Ugorhatna, igen, merthogy ő azért akar feljutni az Amin Brakk tetejére, hogy leugorhasson onnan. Valery Rozov ugyanis amellett, hogy már megmászta a hét kontinens legmagasabb csúcsát, a Hét Csúcsot, a világ egyik legjobb ejtőernyőse. 1998-ban, az X-Games-en, az extrémsportok olimpiáján aranyérmes lett skysurfingben. (Ma már ez a szám nem szerepel az X Games-en.) Világ-, Európa-, és orosz bajnok ejtőernyőzésben, és őt tartják egy különleges extrémsport, a Base-climbing, vagyis a bázismászás megalapítójának. Ez a hegymászást/sziklamászást egyesíti a bázisugrással. Valery űzte már ezt a sportot Mexikóban, Venezuelában, Kanadában, Grönlandon, Kamcsatkán, Svájcban, hogy csak egy pár helyet említsünk. Vagyis mindenütt, ahol nehéz sziklák vannak, és jókat lehet ugrani. Természetesen amit csinál, az őrült veszélyes, de a bázisugrást nem is a nyugdíjra gyűjtögetőknek találták ki.
Hogy sikerül-e feljutniuk, és leugrik-e Rozov, arról természetesen be fogunk számolni.
