A világon egyetlen ember van, aki tudja milyen 8850 méterről lesíelni. A szlovén Davo Karnicar teljesítményét próbálta meg idén ősszel megismételni Maegan Carney. Az extrémsí világbajnoknővel készült exklúzív interjúnkat itt olvashatod.
 Maegan extrémsíel Fotó: Camelia Liparoti  |
Lassan, de biztosan itt a síszezon. Bár itthon még nincs síelésre alkalmas terep, a közeli és távolabbi síparadicsomban már bőven van lehetőség a csúszásra. Igen ám, de mihez kezdjen az, aki már a legmeredekebb, fekete pályákat is unja, és valami izgalmasabbra vágyik? Annak ott van az extrémsíelés. Ez a sport tulajdonképpen a lesiklás őskorához tér vissza, amikor még nem voltak kiépített pályák, felvonók, csak a havas hegyoldal, no meg a síelő.
Ahogy arról korábban beszámoltunk, az extrémsíelés 2001-es és 2002-es világbajnoknője, az amerikai Maegan Carney élen jár abban, hogy kitolja az extrémsíelés határait. Maegan úgy döntött, felmegy a lehető legmagasabbra. Ha csak nem akar repülőből kiugorva leérkezni a hóra, vagy nem akarja asztronautává képezni magát, és a Holdon próbálkozni, akkor itt a Földön a legmagasabb kiindulási pont a lesikláshoz az Everest teteje: 8850 méter.
Mivel felvonó még nem vezet fel a Nagy Hegy tetejére, így a lesikláshoz először fel kell mászni a csúcsra. Ez pedig korántsem egyszerű, de azért megoldható. Ezt bizonyítja, hogy amióta 1953-ban Sir Edmund Hillary és Tenzing Norgay elsőként felmásztak az akkor még 8848 méternek mért csúcsra, már kb. 1200-an megtették ugyanezt.
 Maegan, az optimista Forrás: mounteverest.net |
Olyan viszont, aki a csúcsról le tudott síelni az 5300 méteren fekvő alaptáborba, egyetlen egy ember van: ő a szlovén Davo Karnicar. Maegan idén elhatározta, hogy ő lesz az első nő, akinek sikerül. Bár nem volt egyszerű dolgunk, Maegant végül franciaországi otthonában sikerült utolérnünk, miután hazatért az Everest expedícióról. Most vele készült interjúnkat olvashatjátok.
– Milyen tulajdonságokra van szükség ahhoz, hogy valakiből jó extrémsíelő legyen?
– Természetesen szükség van technikai tudásra, emellett nagy fokú türelemre, és arra a képességre, hogy 100%-ig tudj koncentrálni hosszú időn keresztül.
– Úgy tudom, azon az úton akartál felmászni, ahol lesiklasz, hogy jobban átlásd a viszonyokat. Milyen felszereléssel indulták neki a mászásnak?
 Felfelé sem könnyű Forrás: maeganski.com |
– Magam cipeltem a felszerelésemet. A síeléshez 170 cm-es Ski Trabs léceket és Naxo kötéseket választottam. Egy jégcsákányt, krampácsoló mászóvasakat, 2 jégéket és 60 méter kötelet vittem magammal, arra az esetre, ha a hegy alsóbb részén a repedésekben csak kötéllel ereszkedve tudnék lejutni.
– Úgy tudom, azért választottátok az őszi időszakot, mert ilyenkor nagyobb a hó a hegyen és így nagyobb az esély arra, hogy a csúcstól az alaptáborig nem ütközöl olyan szakaszba, ahol nincs hó. Az expedíciótok weboldalán viszont azt olvastam, hogy hiába volt elég hó, nagyon nagy volt a szél.
– Ősszel úgy két hétig megfelelő az időjárás. Ilyenkor már van elég hó, de még nem orkánerejű a szél. Nekünk viszont nem volt szerencsénk. Az állandó lavinaveszély miatt nem tudtunk időben feljutni a csúcsra. Szóval tudtuk mi, hogy ahogy telnek a napok, egyre erősebb lesz a szél, de reménykedtünk, hogy szerencsénk lesz, és időben fel tudunk jutni.
– Milyen benyomást tett rád a Nagy Hegy?
– Sokkal veszélyesebb, mint valaha is képzeltem. Minden nap voltak omlások a Khumbu jégfalon (ez az Everest egyik legveszélyesebb szakasza), ráadásul naponta keresztezte az útvonalunkat egy lavina. Ha valamelyikünk pontosan ott lett volna abban a pillanatban, akkor már nem élne. Mivel több, mint két hónapot töltöttünk el ott, rengeteg időnk volt ezeken a veszélyeken elmélkedni. Egy ilyen expedíciónál nagyon fontos, hogy fenntartsátok a jó hangulatot. Mi ebben a tekintetben nagyon szerencsések voltunk. A sherpák mindig mosolyt fakasztottak, az amerikai társaimmal pedig rengeteg filozofikus vitát folytattunk. A veszélyek ellenére abban biztos voltam, hogy magával a síeléssel nem lenne gondom.
– Odáig viszont nem jutottál el, hogy lesíelhess.
– Kétszer feljutottam a 7200 méteren lévő 3. táborig. Október 21-én úgy tűnt, hogy megfelelőek a hóviszonyok. Viszont 100 km/h-val fújt a szél és az álmatlanul töltött éjszaka után kénytelenek voltunk visszafordulni. Reménykedtünk benne, hogy másnapra alábbhagy a szél. Ehelyett még erősebben fújt. A viharos szél ráfújta a havat a jeges útra, ami a lavina remek receptje. Ezért kénytelen voltam megállapítani, hogy az én síelésemből idén már nem lesz semmi. Az öttagú csapatunk három tagja végül november 2-án feljutott a Déli-csúcsra, de ők hegymászók voltak, és nem síelni mentek a csúcsra. A végső szót mindig a hegy mondja ki, ezért én elégedett vagyok a döntésemmel és örülök, hogy épségben hazaértem. Ennek ellenére persze még mindig nagyon bánt, hogy nem volt nagyobb szerencsém.
– Ezek után gondolom, nem tévedek nagyot, ha arra tippelek, hogy jövőre újra megpróbálod.
– Természetesen. Addig fogok próbálkozni, amíg nem sikerül.
 Maegan, a kétszeres világbajnok Fotó: featheredfriends.com |
– Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de van egy másik amerikai, Stephen Koch, ő snowboarddal próbálja meg ugyanezt. Rajta az Everest idén ősszel már nem először fogott ki. Ő a többi hat kontinens legmagasabb pontjáról már lesiklott, de az Everest, az utolsó nagy hal csak nem akar a horgára akadni. Ő azt nyilatkozta, hogy már marhára unja és lehet, hogy fel fogja adni.
– Ettől én még messze állok, bár snowboardozással én nem próbálkozom. Ha sikerül lesiklanom az Everest tetejéről, lehet, hogy a többi hat csúccsal is megpróbálkozom. A legnagyobb nehézséget a pénz előteremtése jelenti, mert egy ilyen expedíció rendkívül drága, és mint a példák mutatják, a siker korántsem biztosított.
– Mivel neked most nem sikerült, továbbra is Davo Karnicar az egyetlen, aki elmondhatja magáról, hogy lesíelt az Everestről. Vele beszéltél, mielőtt elindultál Nepálba?
– Nem, de szeretnék. Ő az egyik példaképem.
Sikerült utolérnünk a szlovén fenomént is, vele készült interjúnkat csütörtökön (november 27.) olvashatjátok az extrem.hu-n.
