Eddig itt rendre extrém sportokról, sportos emberekről, esetleg extrém foglalkozásokról olvashattatok, amelyek valamilyen formában kapcsolódnak a sporthoz. Ezúttal viszont különleges cikket olvashattok különleges helyzetben dolgozókról, egy egészen különleges ember jóvoltából.
Szombaton ünnepelte 66. születésnapját Chrudinák Alajos , aki ezúttal a hadi tudósító életéről mesél.
Egyébként ha minden jól ment volna, akkor most nem beszélgetnénk hosszan és nyugodtan a magyar televíziózás kiemelkedő személyiségével, azzal a riporterrel, szerkesztővel, aki hazánkban műfajt teremtett életszagú, puskaporos háborús tudósításaival, dokumentumfilmjeivel, nem mellesleg tucatnyi nemzetközi díjat is besöpörve a Monte Carlo-i Filmfesztiváltól az EMI-ig.
Hiszen háború van Irakban, és neki most ott lenne a helye.
Csakhogy Chrudinák Alajos hat évvel ezelőtt megsértette az iraki rezsimet…
“Nem Irak az egyetlen ország, ahonnan kitiltottak”
 Balra Chrudinák Alajos, a fotó a Háború a Szaharában című, Arany Nímfa-díjas filmből való  |
– Már két hónappal ezelőtt kértem iraki vízumot, mert szerettem volna ott lenni a háborúban – nyilatkozta az extrem.hu-nak Chrudinák Alajos. – De nem kaptam meg. Ugyanis 1997-ben forgattam egy filmet Háborúból háborúba, egy diktatúra anatómiája címmel az iraki belső helyzetről, Szaddám Huszein karrierjéről, arról, hogy az iraki emberek mennyire szenvednek. Ez a film nyílván nem tetszett az iraki hatalomnak, mert persona non grata, nem kívánatos személy lettem Irakban, és azóta nem forgathattam az országban. Egyébként nem Irak az egyetlen ország, ahonnan kitiltottak, a Caucescu-féle román kormány sem engedett be Romániába a Causecu-diktatúráról és a magyarok szenvedéseiről szóló filmem miatt, de egy ideig Jordániába sem utazhattam.
“A megoldás az lehet, ha Amerika kudarcot vall Irakban”
– Ugyan most nem lehet ott a fronton, de véleménye biztosan van. Szóval, ez a háború hova vezethet?
– Nézze, nagyon fontos időszak ez a világtörténelemben, ebben a háborúban kiderülhet, hogy merre megy a világ a jövőben. Ha a Fehér Ház által képviselt neokonzervatív ideológia, az amerikai hegemónia és az erőszak politikája győz, akkor mindannyian komoly veszély elé nézhetünk. Ugyanis a háborút eddig is elutasító több európai ország Kínával és Oroszországgal szövetkezve szembeszáll majd Amerikával, s ennek bizony súlyos következményei lehetnek. Vagyis a megoldás az lehet, ha Amerika kudarcot vall Irakban. Bár azt azért látni kell, hogy a mostani harcias doktrína nem egész Amerika politikája, csak egy szűk grémiumé a Penthagonban, amely a keményvonalas, neokonzervatív ideológiára és a szélsőséges amerikai evangélikus fanatizmusra támaszkodva próbál érvényesülni. Ez a társaság kerítette hatalmába Bush elnököt is. Ám egyre többen látják az Egyesült Államokban, hogy ennek az ideológiának a gyakorlati megvalósításával Bush elnök a tizennyolc hónap múlva esedékes elnökválasztáson valószínűleg nem nyerhet. És az már most biztos, hogy ez a háború sem lesz olyan diadal, mint azt az előzetes propaganda-háború jósolta, mert egyre csak múlik az idő, egyre nő a halottak és a sebesültek száma mindkét oldalon. És ahogy hallom, az Irak elleni villámháború kieszelője, a cionista Richard Perle, az Amerikai Védelmi Testület elnöke éppen akkor mondott le, amikor kiderült, hogy az amerikai haditerv Irakban csúfos kudarcot vallott. Most új stratégia kell nekik. A Bagdad elleni támadást ezért akár hónapokkal elhalasztották.
“Ha egy újságíró nem mondhatja el azt, amit lát, akkor miért újságíró?”
 Martin Savidge, a CNN egyik iraki tudósítója munka közben |
– Ez a cikk a hadi tudósítók munkájáról készül, s ezzel kapcsolatban mindjárt ott a kérdés: miért kockáztatják az életüket? Van akkora pénz, vagy dicsőség, hogy megérje a frontvonalakról hírt adni?
– A tisztességes és becsületes tájékoztatás megéri. Sajnos, elég sokat változott az újságírás az elmúlt esztendőkben. A tudósító szerintem akkor dolgozik jól, ha hajtja a vágy, hogy a nagy világeseményekről tisztességesen számoljon be, és az igazat, a saját véleményét mondja el. Annak idején az amerikai újságírók is úgy tudósítottak a vietnámi háborúról, hogy az amerikaiak számára világosan kiderült: ötvenezer amerikai katona halála értelmetlen volt. Nem ködösítettek, tényekről, adatokról beszéltek, elmondták a véleményüket, amivel megrendítették Amerikát, az agresszív hatalmat. Ma másként van. Két héttel ezelőtt Washingtonban forgattam filmet a megváltozott amerikai újságírásról. Politikusok, politológusok és újságírók azt mondják: ma azt tapasztalják, hogy az amerikai haditudósításokban az újságíró kiszolgálja a hadsereget és a kormányt. Nem mer kritizálni, és nem meri leleplezni a kormány rossz döntéseit. Pedig ez a lényeg, ez az újságíró alapvető feladata. Jefferson elnöktől származik az a mondás, hogy „Jobb, ha Amerikának van szabad sajtója, de nincs kormánya, mintha van kormánya, de nincs szabad sajtója”. De visszatérve a kérdésére, most ötszáz újságíró kíséri az amerikai hadsereget katonai ruhába öltözve, és igen sok esetben teljes titoktartásra kötelezve. Ám ha egy újságíró nem mondhatja el azt, amit lát, vagy amit gondol, akkor miért újságíró? Persze, a választ én is jól tudom. Az újságírók anyagilag függenek a kormánytól és a hadseregtől. Az érvényesülésük érdekében munkájukban olykor még a fenéknyalástól sem riadnak vissza. Részei az USA lélektani háborújának, a háborús propagandának. Vagyis félrevezetik a világot. Hiszen ha nem azt írják vagy mondják, amit elvárnak tőlük, akkor később nem kapnak meghívást mondjuk Bush elnök sajtótájékoztatóira, vagy a Penthagonba, kirekesztik, ellehetetlenítik őket, és ezzel elveszíthetik állásukat. Ugyanakkor a francia, a német, vagy egyes brit lapok újságírói nem tartoznak ezek közé.
“Kíváncsiak az emberek ez események mögötti összefüggésekre”
– Mit tapasztalt a filmjei, a riportjai kapcsán? Mire kíváncsiak leginkább a háborútól messze élő emberek?
 Sajnos, manapság van dolga a hadi tudósítóknak |
– Az emberre. Arra, hogy az egyik fél, a támadó katona, mire gondol, amikor végrehajtja a parancsot, mit érez, amikor egy általa ismeretlen emberre lő, és arra, hogy a másik, a védekező ember, akinek feldúlják az életét, akinek megölik a családját, mit él át. Ehhez viszont mindkét felet meg kell keresni, meg kell szólaltatni, ami ma egy időben szinte elképzelhetetlen. Aztán nagyon kíváncsiak az emberek ez események mögötti összefüggésekre, arra, hogy az aktuális folyamatok hova vezethetnek. Persze, annak az újságírónak, aki ennek bemutatását is vállalja, nagyon fel kell készülnie, nagy tudással, szerteágazó ismeretekkel kell rendelkeznie. Meg persze a szerencse és a véletlen is nagy szerepet játszik.
“Egy repesz a mellettem álló operatőrt találta el Bejrútban”
– Önnek volt valaha is szüksége a szerencsére? Mondjuk, hogy megússzon egy komolyabb helyzetet?
– Az elmúlt harmincöt évben szinte minden háborút megjártam, tudósítottam az eseményekről, összesen százhetven nagy dokumentumfilmet készítettem. Volt, hogy egy repesz a mellettem álló operatőrt, Várszegi Károlyt találta el Bejrútban, szerencsére nem sérült meg súlyosan. Aztán volt olyan eset is, amikor már felvettük a filmet, és Irakban kocsival utaztunk hazafelé a sivatagban, amikor Bagdadtól huszonöt kilométerre egy dzsip letaszította kocsinkat az útról. Mi kisodródtunk, és a járművünk felborult, a homokban többször megpördült. Kazinczky Laci, az operatőr kirepült a szélvédőn, és a vaskorlátnak csapódott. Laci meghalt, mi kisebb-nagyobb sérülésekkel megúsztuk. Hát hogyne lenne szerepe a szerencsének. De aki hadi tudósító akar lenni, annak vállalnia kell a veszélyt. A hadi tudósító is fél, persze, mindenki fél, aki azt mondja, hogy nem, az hülye. De aki fél, az nem feltétlenül fut el, hanem körültekintőbb lesz, óvatosabb, jobban vigyáz magára. Az a jó hadi tudósító, aki azért, hogy megkeresse és feltárja az igazságot, legyűri, legyőzi a félelmet.
