Erőss Zsolt: a gól az, amikor leérsz

A Megszállottak Klubja hamarosan kibővül. A felvettek egyike Erőss Zsolt lesz, aki a nyáron feljutott a Mount Everestre (igaz, ő 8848 méterre indult, aztán amikor leért, akkor tudta meg, hogy végül még ennél is magasabbra jutott). Vajon ki vitázna a kiválasztás helyességével?

– Tényleg nő a Himalája?



– Azt mondják, igen, évenként két centivel magasabb. Ennek az az oka, hogy India mindenféle geológiai törvényszerűségek miatt csúszik be a kontinens alá, ami így emelkedik.



– A te neved mellett akkor most milyen magasság áll?



– 8850 méter. Most ott van a föld legmagasabb pontja.


Egy korty kívül, kényelmetlenül, egy belül, kényelemben

(Tegeződünk. Ő kezdeményezte. Ezt illik tisztázni a jelentős állami kitüntetéssel jutalmazott személyiséggel készített interjú elején. Mit neki az a tiszti kereszt, az ország hírességeinek hirtelen jött barátsága, a rendkívüli módon megnövekedett népszerűség. Erőss Zsolt ember maradt. Őszinte, békés tekintetű, mosolygós arcú. Így ülünk le beszélgetni.)


Kilátás az Everestről, 7800 méterről

Veszélyben az öreg sárga Golf



– Mondd, minek hoztad magaddal azt a fejre szerelhető lámpát? Ezt a hegyekben szoktad viselni, láttam filmen.



– Nem is tudom, csak úgy velem van. Jól jöhet, ha mondjuk a kocsim a sötétben robban le.



– Miért, milyen kocsid van?



– Egy húsz éves, sárga Golf.



– Le tudod cserélni? Ért annyit a Himalája?



– Még nem tudom. Tény, hogy kell egy nagyobb, amivel tudok majd felszerelést szállítani, gondolkodom is, remélem, összejön rá a pénzem.



– Most miből élsz? Tudom, hogy van egy könyved, ami a Mount Everest után készült el, és látom, hogy végtelenül sok élménybeszámolóra hívnak.



– Hál istennek már nem kell foglalkoznom például ipari alpinizmussal, mint korábban. Időm sem lenne, és egyelőre úgy tűnik, hogy meg tudok élni az előadásokból. Igaz, annyit vagyok távol, mintha expedícióznék, a barátnőm néha mondja is, hogy lehetnék vele kicsit többet.



– Ő hogy viseli a hegymászást? Nem félt?



– De. Igaz, a Mount Everest volt az első olyan túrám, amikor már együtt voltunk, de szerencsére bízott bennem nagyon.



– És te félsz ott fent?



– Nem.


“A falon csak egy valóság létezik, az, amelyikben az ember megpróbál feljutni a csúcsra. Olyan eszközökkel, olyan körülmények között, amilyenek adva vannak számára. Ez nem az észszerűség és a tervezés szükségességének elvetését jelenti, hanem éppen a hegymászás lényegére világít rá. Mert az a hegymászó, aki racionális megfontolások alapján akar mászni, végül még a tábort sem hagyja el.”

(Részlet Földes András Erőss Zsoltról írt könyvéből.)

Amikor fáj a levegővétel is



– Mielőtt feljutottál az Everestre, háromszor is vissza kellett fordulnod. Előbb az 1996-os expedícióval, aztán 2001-ben, majd idén májusban, pár nappal a végül sikeres csúcsmászás előtt. Mi vitt fel végül?



– Az, hogy most voltam a legközelebb a csúcshoz, alig százötven méter kellett volna, hogy feljussak. Ugyan kimerültem, aztán egyik társunkat le kellett segíteni az alaptáborba egészségügyi problémájuk miatt, de úgy éreztem, hogy minden bajom ellenére még egyszer meg kell próbálni.


Már csak pár lépés, hogy a csúcsra érjen

– Azt tudom, hogy végül oxigénmaszkkal mentél fel. Ennek van valami jelentőssége?



– Persze, a velem maradt társsal, Várkonyi Lacival mindenképpen segédeszközök nélkül szerettük volna megmászni a hegyet erről az oldalról. De napokkal korábban egy másik csoport serpái elvitték a felszerelésünk egy részét, magasan voltunk, és például nem tudtunk édes teát inni, ami ott fent hihetetlenül fontos. Nyolcezer méter körüli magasságban kicsi a levegő nedvességtartalma, a torok kiszárad, és olyat kell inni, ami könnyen csúszik. De nekünk csak vizünk volt, amitől a torkom kikészült, a levegővétel is iszonyú kínokat okozott. Ezért kellett oxigénnel másznom. Ebből viszont megint csak kevés volt, spórolni kellett. Míg a gazdag nyugati, vezetett mászók négy liter per perces adagot fogyasztottak, nekem nem volt több, mint másfél liter percenként, és később ezt is vissza kellett vennem. Egyébként oxigénnel könnyebb mászni.



– Vezetett mászókat mondtál?



– Fizetnek a serpáknak, a hegyi kiszolgáló személyzetnek, hogy például törjék előttük a havat, főzzenek rájuk, tábort építsenek, vigyék a cuccukat, szóval nekik csak a mászás legyen dolguk.



– Nektek hány serpátok volt?



– Egy sem. Mindent mi csináltunk.

Erőss Zsolt írta korábban a mászásról
„Végül mindegyik hegy nagyon szép, és ha nem is lehetett mindig gondtalanul gyönyörködni a tájban, nagy élmény volt. Bár sok pénzem és sok időm bánja, úgy gondolom, nagyon megérte.”

Mert aludni, főzni, pottyantani ott fent is kell



– Azért csak feljutottál. De ha már az ivásnál tartunk, milyen az élet komfortja ott fent? Mit esztek? Alvás? Fürdés? WC?



– Hét-nyolcezer méteren nincs étvágya az embernek, de kell az energia, ezért muszáj enni. Általában itt már csokoládét, speciális müzlit, gyümölcskonzervet eszünk, de vannak olyan magassági kaják porból, amit meg lehet főzni, és viszonylag jó íze van. És nem nehéz, mert ez a sok energia után a másik fontos szempont, hiszen minden felszerelést nekünk kell vinni a hátizsákunkban. Aludni vagy sátorban és hálózsákban, vagy mondjuk hóba vájt üregekben szoktunk, ez az adott helyzettől, a helytől, a kimerültségünktől függ. De aludtam én már függőleges sziklafalon egy ablakpárkány méretű vízszintes szikladarabon, ülve, magamat a falhoz kötve is. A fürdés az alaptáborok luxusa, patak, vagy jobb helyeken, mint az Everest is volt, feketére festett hordóban melegített víz. A wc-zést pottyantós megoldással kell elintézni, az Everest 4500 méteren lévő alaptáborából levitték a rögzített wc tartalmát. Fentebb viszont az adott helyen és időben, szabadon…



– Hogy néz ki a világ teteje? Lapos? Vagy hegyes?



– Egy keskeny domb, ahol egyszerre talán öt ember tudja fotózni a másikat. Itt találkozik az északi és a déli gerinc.


“Tízkor rádiózás, de a csúcsig már nem akar energiát vesztegetni a hátizsák levételére, a rádió elővételére, az ismételt felmálházásra. Erőltetett menetbe kezd, azaz megpróbál öt lépést tenni két pihenés között. Szikrázik a nap, klasszikus csúcspanoráma, vigyorgó mászók. Csak éppen a világ legmagasabb pontját nem látni. Végül kis csoport fényképezkedő alpinista epicentrumában, egy letaposott hóbuckán megpillantja a zászlókat: az Everest csúcsát.

Tétova lépések, Zsolt fenn áll a világ tetején. És nem tudja lerakni a hátizsákját.”

(Részlet Földes András Erőss Zsoltról írt könyvéből.)

Egy óra mindenek felett



– Van ott valami? Jó, büfé nyilván nincs, de hová lehet tenni például a zászlót? Van valamilyen zászlórúd?



– Az nincs, én is csak kivettem a zsákomból, megmutattam a csúcsnak, aztán eltettem. Bár állítólag korábban tettek oda valamilyen alumínium eszközt ilyen célra, de egyszerűen elnyelte az örök hó, ami itt legalább öt méteres. Ez volt az oka annak, hogy a franciák elveszítettek egy csillagvizsgálót, amit a Mont Blanc tetejére építettek, de a hó ugyanilyen módon egyszerűen elnyelte.


Lehet, hogy vihar lesz, de a látvány gyönyörű

– Meddig időztél fent?



– Egy órát. Csodaszép napos idő volt, a szél sem fújt nagyon, úgyhogy levettem a maszkomat. Ittam egy kis jeges teát, fotóztam, rádión leszóltam az alaptáborba az összekötőnek, hogy felértem, aztán visszaindultam.

– Gondolom, maradtál volna még egy ideig.



– Menni kellett. A csúcson még erősebb a vágy, hogy ezt most már túl kell élni. Aki elindul a hegyre, az pontosan tudja, hogy a gól, a happy end nem a csúcs, hanem amikor biztonsággal leért onnan. Így voltam ezzel én is. Lefelé találkoztam Várkonyi Lacival, akinek már csak százméternyit kellett volna másznia felfelé, de nagyon késő volt, tudtuk, nem ért volna fel. így ő visszafordult. Aztán lentről, a táborból hazatelefonáltam Magyarországra is. Jó, ha tudják, hogy sikerült.

Erőss Zsolt írta korábban az öregkorról
“Lehet, hogy majd jó öreg, talán szenilis koromban csak az én szép hegyeimről mesélek majd unokáimnak (?). Nekem szükségem van rájuk, a csúcsokra, nem hétköznapi érzéseim támadnak ott fent.”



(Az interjú folytatását holnap olvashatjátok.)

Comments

comments