"Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel."– ez volt a mottója Robert Capának. A magyar származású fotográfust hihetetlen vakmerősége és zsenialitása tette a világ leghíresebb haditudósítójává. Extrém életművek című sorozatunk első cikke Robert Capa fotográfusról szól. Az aktualitást az adja, hogy Capa életéről film készül Hollywoodban, amit Pierce Brosnan produkciós cége gyárt.
 A partraszállás kissé elmosódva…  |
Napi kapcsolatban állunk különféle sportolókkal, jópár sportágat magunk is aktívan űzünk.
Egy idő után azonban elérkezik a csömör – ez az egész nem annyira fontos, érdekes vagy hasznos.
Megmászni egy hatalmas hegycsúcsot télen, leugrani egy sziklafal tetejéről vagy lemerülni egy korallzátony mellett meglehetősen öncélú tevékenység. Ismerünk viszont olyan tudósokat, művészeket, kutatókat és felfedezőket, akiknek életében a kaland szakmájuk velejárója volt, és nem célja.
Értékeket hoztak létre. Most induló cikksorozatunk róluk szól.
“Én semmi pénzért nem vállalnám a munkádat, haver. Túl veszélyes! Azzal kiugrott, és a repülőgép elnéptelenedett. Egyedül maradtam az ajtónyílásban verdeső , tizennyolc szakadt bekötőzsinórral. Sosem voltam még magányosabb. Sokért nem adtam volna, ha együtt lebeghetek alá a többiekkel a lenti sötétségbe.”
Az előbbi sorok szerzője Robert Capa, a világ leghíresebb haditudósítója. A jelenet a második világháborúban zajlott le egy Szicília fölött egy repülőgép fedélzetén. Capa fotókat készített a szövetségesek inváziójának megkezdéséről. Néhány nappal később ő maga is kiugrott egy gép ajtaján, magát nem kímélve örökítette meg a jeleneteket.
“Ha nem elég jó a képed, az azt jelenti, hogy nem voltál elég közel.” – ez volt a mottója Capának.
A fotográfus nem viccből vitte vásárra a bőrét: a háborúk borzalmairól számolt be minden alkotása.
 Robert Capa |
Pályafutása során sok háborús viszályt örökített meg képein, különösen híresek voltak a spanyol polgárháborúról és a második világháborúról készített képei.
A sokoldalú művész közreműködött a legrangosabb képügynökség, a Magnum Photos megalapításában. Magas körökben forgott, barátság fűzte John Steinbeck és Ernst Hemingway írókhoz, és viszonya volt Ingrid Bergman színésznővel is.
Capa (ekkor még Friedmann) a harmincas évek elején hobbifotósként kezdett képeket készíteni. Bohém figura lévén hamar rájött, hogy kedvtelését megélhetésként is űzheti.
Mivel Párizsban volt neki könnyű a megélhetés, 1934-ben felvette a Robert Capa nevet (magyar barátai között cápa volt a beceneve), ami amerikai hangzású volt, és hasonlított az akkoriban népszerű amerikai fimrendező, Frank Capra nevére.
Ettől remélt több megbízást újságíróként vagy fotósként. 1934-ben – egy véletlen során – megismerkedett a szépséges Gerda Pohoryllessel, egy görög fotográfusnővel, akivel gyógyíthatatlanul egymásba szerettek.
 |
Sikerült elhitetniük a párizsi lapkiadókkal, hogy csorbát ejtene a kiváló fotós hírnevén, ha képeit 150 frank alatt adná el, ami az akkori árfolyam háromszorosa volt!
Robert Capa alakja mindazt képviselte, amivé André válni szeretett volna: egy gazdag, híres fotoriportert.
A dolog működött, művészneve egyre ismertebbé vált a szakmában.
1936-ban kitört a spanyol polgárháború, és több se kellett a nyughatatlan Capának: végigkilincselte a lapkiadókat, s kapcsolatainak köszönhetően sikerült elintéznie, hogy Gerdával együtt a frontra mehessen tudósítani. Itt megörökítették a legvadabb harcokat, ugyanúgy, ahogy a háború apró szüneteiben óvatosan újrainduló civil élet apró mozzanatait.
Az eredmény: a világhír nem maradt el.
Ekkor készült Capa legismertebb fotója, “A milicista halála”. Miután Gerda megmenekült az egyik legádázabb ütközetből, amelyről valaha is tudósítás készült, fölvette a tábornok kocsija, hogy Madridba vigye a szállásra. Nem sokkal később egy köztársasági tank, amely elszabadult a domboldalon, maga alá temette az autót. Gerdát még aznap éjjel megoperálták, de belehalt sérüléseibe.
Capát porig sújtotta kedvese halálhíre, a temetésig nem evett, nem ivott, csak zokogott. Gerda halála megtanította arra, hogy nem szabad kötődnie senkihez sem igazán, ha többé nem akar mérhetetlen fájdalmat okozni másoknak, vagy magának.
Az sem csoda, ha ezek után keményen inni kezdett, és csak egy újabb megbízás volt az, ami valamelyest talpra állította. Kínába, majd az USA-ba ment dolgozni.
Amikor kitört a II. világháború, kapva kapott az alkalmon, és Észak-Afrikába ment tudósítani.
 A milicista halála |
A vita tulajdonképpen a mai napig tart, a hivatalos álláspont az, hogy a kép eredeti, vagyis Capa valóban abban a pillanatban fotózta le egészen közelről a katonát (akit később Federico Borrell Garcia néven azonosítottak), amikor egy golyótól elesett a harcmezőn.
1938-ban a japán-kínai háború miatt Kínába, 1940-ben Mexikóba utazott.
 |
Előbb Észak-Afrikában, majd Szicíliában kísérte az amerikai katonákat. 1944. június 6-án hajnalban ő volt az egyetlen fotós, aki a partraszállók első hullámával Normandia földjére lépett.
Hat tekercs filmet (106 kockát) fotózott el, majd délután 2-kor, amikor már biztosnak látszott a hídfőállás, az első kórházhajóval visszatért Portsmouth-ba.
A filmtekercseket bevitte a LIFE londoni irodájába, majd lefeküdt aludni.
A laborban az asszisztens, az akkor 15 éves Larry Burrows (aki később maga is hadifotós lett) annyira kíváncsi volt a képekre, hogy az előhívás után a szokásosnál magasabbra állította a szárítóban a hőmérsékletet, hogy gyorsabban száradjanak a negatívok.
A hő azonban leolvasztotta az emulziót, 8 teljes kép és további 3 kocka bizonyos részeinek kivételével teljesen megsemmisültek a felbecsülhetetlen értékű, megismételhetetlen fotók, a megmaradtak is elmosódtak.
Mindazonáltal a LIFE június 19-én leközölt 10 képet “slightly out of focus”(“enyhén életlen”) magyarázkodó képaláírással. Ez annyira felbosszantotta Capa-t, hogy később ezt a címet adta önéletrajzának is. (Ez a kötet 2006 októberében jelent meg magyarul Kissé elmosódva – Emlékeim a háborúból címmel a Park Könyvkiadó gondozásában.) Ezek a fotók – mint egyedüli hiteles vizuális dokumentumok – inspirálták később Steven Spielberget a Ryan közlegény megmentése c. film nyitó képsorainak megalkotásakor.
1947-ben megalakította a Magnum fotóügynökséget, amelynek elnöke is lett, alapító kollégái Henri Cartier-Bresson, David Seymour, George Rodger és William Vandivert. 1948-ban Magyarországon is fényképezett, a háborús pusztítást és a kommunista befolyás nyomait rögzítette.
1954-ben Japánba utazott egy Magnum-fotókiállítás megszervezése végett, ekkor kérte fel a LIFE magazin, hogy “ha már úgyis ott van”, tudósítson az Indokínában (Vietnamban és a környező Laoszban és Kambodzsában) akkor már 8 éve zajló függetlenségi háborúról. Május 25-én reggel egy francia ezreddel gyalog indultak el a laoszi határvidéken egy felderítő útra. Út közben fotózta a katonákat és a leégett, kifosztott falvakat, a temetetlen halottakat. Délután öt perccel 3 óra előtt (az alakulat parancsnokának határozott figyelmeztetése ellenére) egy kis dombra kapaszkodott fel, hogy látképet készíthessen a környékről, amikor egy taposóaknára lépett, ami azonnal megölte.
“Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” – mondta több interjúban is a sokat látott, de tragikusan rövid életű riporter.
A fotóművész hagyatékából nemrégiben vásárolt több mint ezer darabos gyűjteményt a Magyar Nemzeti Múzeum a New York-i International Center of Photography-tól (ICP); a képeket tartalmazó ládákat ünnepélyes keretek között kedden (február 17) bontották fel Budapesten.
A gyűjtemény tartalmazza a már publikált, Capát igazán híressé tevő 500 fotót (köztük 1932-es Trockij-sorozatát, a spanyol polgárháborúban készült, A milicista halála című felvételét, és utolsó, Indokínában készített képét), de olyanokat is, amelyeket korábban soha nem láthatott a közönség.
