A norvég Roald Amundsen 1911 december 14-én érte el a Déli-sarkot. Vetélytársa, a brit Robert Falcon Scott 35 nappal később ért oda, pedig jóval korábban indult útnak. A brit expedíció tagjai a visszaúton életüket vesztették. Cikkünkben a drámai történetet elevenítjük fel.
 A norvég lobogó a Déli-sarkon  |
A kor nagyhatalmai versengtek azért, hogy elérjék a sarkpontokat.
A játszma nem volt öncélú – a felfedezések mögött komoly tudományos és hatalmi érdekek húzódtak.
A sors meg a fintor
A tudománytörténet egyik legmegrázóbb csatáját a norvég Roald Amundsen és a brit Robert Falcon Scott vívta. Mindketten elhivatott sarkkutatók voltak. Scott mániája az Antarktisz volt, Amundsen pedig az Északi-sarkkörön érezte igazán otthon magát. Persze mindketten szerettek volna elsők lenni az Északi-sark elérésében, ám az amerikai Robert Edwin Peary megelőzte őket 1909-ben.
Ezt követően Scott és Amundsen is az Antarktisz meghódításának szentelte minden erejét és idejét. 1911 őszén kezdetét vette az angol-norvég versenyfutás a Déli-sark meghódításáért.
A sors fintora, hogy Amundsen érte el elsőként a Déli-sarkot, pedig őt világéletében az Északi-sark tartotta bűvöletében. “Ehelyett ott találtam magam a Déli-sarkon” – mondta később. Scott és expedíciójának tagjai életüket vesztették.
A siker vagy kudarc a felszerelés és felkészülésen múlott.
Az angol traktorokkal próbált haladni a jégmezőkön, a norvég a sarkvidék lakóitól leste el a módszereket: szánhúzó kutyákat használt.
Robert Falcon Scott
 Robert Falcon Scott |
Az expedíció főbb eredményei a Ross-tenger feltérképezése, egy addig nem ismert földnyelv elnevezése King Edward VII.-földnek és az addigi legdélebbi pont elérése, a déli szélesség 82°17′ percét 1902. december 31-én.
Scott a Discovery küldetés után visszavágyott a sarkvidékre. Nagyon élvezte a hajó irányítását a messzi délen, a tudományos erőfeszítéseket, és ő akarta elérni először a Déli-sarkot. Nyolc évig tartott mire meg tudta szervezni új útját, mivel támogatókat akkoriban inkább az északi-sarki expedíciókra lehetett szerezni, hisz ott folyt a legnagyobb versengés. Emellett a családja anyagi problémáit is rendeznie kellett. Hajója, a Terra Nova 1910. június 1-jén hagyta el London kikötőjét, de Scott Rotherhithe-nél az egyik kísérőhajóval visszafordult, hogy még pénzt gyűjtsön. A Terra Novára Dél-Afrikában szállt vissza ismét egy hónappal később.
Scott rengeteg tudományos műszert vitt magával, csapata meteorológiai, földrajzi méréseket is végzett, és az állatvilágot is tanulmányozta. Scott nem tért le a Shackleton által föltárt útvonalról, és a korábban már használt Mc Murdot használta bázisául, amit egy szigetre telepítettek.
Roald Amundsen
 Fritjof Nansen |
Utazása során Nansen nemcsak Grönland természetrajzát, de az eszkimó őslakosság életmódját is tanulmányozta, és élményeit több könyvben írta le. Külön érdekesség, hogy beszámolói keltették fel az érdeklődést Európában a síelés iránt.
Nansen következő, 1893. július 22-én induló expedícióján, Fram nevű hajójával a sodródó jég hátán kívánta elérni az Északi-sarkot.
A Framot építő Colin Archer úgy tervezte meg a jármű szerkezetét, hogy a megfagyó jég nyomása ne összeroppantsa, hanem mintegy a jégtábla hátára emelje a hajót. Miután a tengeráramlatok nem kedveztek Nansen céljainak, a hajót Hjalmar Johansen nevű társával együtt elhagyva szánnal indult az Északi-sark irányába. Végül 1895. április 5-én jutottak el az addig elért legmagasabb szélességi fokig (86° 14’).
 Roald Amundsen |
Ez életre szóló lecke volt Amundsen számára.
1903-ban indult Amundsen új expedícióra indult: elsőként kelt át az Északnyugati átjárón, az Atlanti- és a Csendes-óceán között A Gjøa nevű hat személyes hajóval.
Az expedíció során a mágneses sarok közeli megfigyelések sorozatát végezték el. Bebizonyosodott, hogy 1831 (Ross) helyzetéről a mágneses sark elvándorolt. Az expedíció során Amundsen tanulmányozta a helybéli emberek szokásait, és sokat tanult tőlük, hogy hogyan lehet élni a sarkvidéki körülmények között. Tőlük tanulta meg a szánhúzó kutyák használatát is, és a ruházatukat is elleste, ami később nagyon jó szolgálatot tett a nagy hidegben.
 A Fram – Nansennek és Amundsennek is jó szolgálatot tett. |
Amundsen a testvérén, Leonon és a Fram tisztjein kívül senkinek nem árulta el, hogy megváltoztatta tervét. Attól félt, hogy Nansen visszautasítaná a Fram használatát, ha a terv tudomására jutna. Illetve Scott-ot, a vetélytársát sem akarta értesíteni a tervéről.
A legénységet akkor értesítette a terv módosításáról, mikor elérték Madeirát. Mindenki egyet értett az út folytatásával. 1911. január 14-én érték el a Ross-jégselfet, a Bálna-öböl néven ismert helyen. Amundsen itt építette ki a bázisát, amit Framheim-nak, szó szerint a Fram otthonának nevezett el. Ez a pont 60 mérfölddel (tmf, vagyis 110 km-rel) közelebb volt a pólushoz, mint McMurdo, ahol a rivális brit expedíció partot ért. Scott az Ernest Shackleton által felfedezett úton haladhatott a Beardmore-gleccserig, ezzel szemben Amundsennek meg kellett találnia az utat a Transzantarktiszi-hegyvidéken keresztül a pólusig.
Februárban és márciusban utánpótlás-raktárakat építettek ki 80°, 81° és 82°-nál. Ekkor nagyon hasznos tapasztalatokat szereztek mind kondícionálisan, mind a felszerelést illetően. Ezt követően a téli időszakban elszántan fejlesztették a felszerelésüket, legfőképpen a szánokat. Amundsen és társai (Olav Bjaaland, Helmer Hanssen, Sverre Hassel és Oscar Wisting) 1911. október 20-án indultak útnak, és december 14-én érték el a Déli-sarkot. Amundsen a sarki tábort Polheimnak nevezte el. Scott szerencsétlenül járt expedíciójával ellentétben Amundsenék a kiváló előkészületeknek és a nagyszerű szánhúzó kutyáknak köszönhetően simán, szinte eseménytelenül teljesítették a kihívást.
Mivel az expedíció nem vitt magával hírközlési eszközt, ezért a közvélemény csak 1912. március 7-én értesülhetett a hírről. Amudsen nem tudott maradéktalanul örülni a sikerének, mert őt világéletében az Északi-sark tartotta bűvöletében.
“Ehelyett ott találtam magam a Déli-Sarkon” – mondta később.
A dráma – halál a végtelen fehérségben
 Az útvonalak |
Az otthagyott norvég sátor tetején ott lengett a norvég zászló. Scotték viszont nem voltak olyan szerencsések, mint Amundsenék: nekik nem sikerült épségben visszatérniük, mert halálra fagytak a fehér végtelenségben.
Az angol expedíció számos hibát vétett. Pónilovakat és traktorokat használt teherhordásra.
Az állatok elpusztultak, a gépek pedig tönkrementek a sarki körülmények közt. A másik végzetes hiba az volt, hogy Scott úgy tervezte, március közepén érnek vissza az Antarktisz partvidékére. Ez az időszak már a tél kezdete, ekkor már kibírhatatlanul hideg van. Az oda úton élelmiszer és petróleum depókat helyeztek el, amelyek visszefelé távolságtól függően 7-10 napra elegendő ételt és tüzelőanyagot biztosítottak.
A depók helyét csak egy zászlóval jelölték, az eltévesztésük végzetes lett volna, csak a saját sínyomaikra hagyatkoztak. Végzetük az előző évben legmesszebb telepített depójuktól egy napi járóföldre, sátrukban érte őket.
Sokan felvetették, hogy ha Amundsen nem előzi meg őket, a jobb pszichikai állapot miatt visszaértek volna élve. A jelekből és a naplóból pedig a skorbut (C-vitamin hiány), az elégtelen táplálkozás, elégtelen folyadékbevitel, nem megfelelő felszerelés és az emberi szánhúzás túlhajszoltsága rajzolódik ki a végzet okaként.
