Folytatódik sorozatunk az első magyar, Déli-sarkra tartó expedíció kalandjairól. Ács Zoltánnak és Kovalcsikné Bátori Krisztának először a chilei Punta Arenas-ba kellett eljutniuk, onnan az Antarktiszra, majd a 89. foktól már gyalog a „sarkig”!!
A kéttagú magyar expedíció december 30-án indult útnak a Déli-sarkra. Először Chile déli csücskébe, Punta Arenas-ba repültek, majd onnan egy kisebb géppel az expedíciójukat szervező cél antarktiszi bázisára, Patriot Hills-re mennek. Onnan a 89. fokig újra repülőn, az utolsó egy fokot pedig már síléceken, gyalog teszik meg.
Az alábbiakban Ács Zoli naplójának legújabb részletét olvashatjátok.
Az előző részt itt találjátok:
30 óra repülés
JANUÁR 6.
 Zoliék csapata, középen a két magyar tag Fotó: Explorers Program  |
Végre sikerült elrepülnünk Punta Arenas-ból. Ez egy négy és félórás repülőút volt, amit egy Iljusin repülőgéppel tettünk meg, amin éppen elfértünk ötvenen. Gyakorlatilag ez egy szállító repülőgép, amelynek fedélzetén akkora zaj van a hatalmas futóművek miatt, mint egy kazánházban. Még füldugóval is! Ha valaki látott már háborús filmeket, ahol egyes jelenetekben mindenféle kommandók ugranak ki hatalmas repülőgépekből… valahogy így lehetett elképzelni a mi érkezésünket is.
Patriot Hills-en gyönyörű kék ég várt minket, olyan volt, mintha egy befagyott kék vizű tavon landoltunk volna. Persze nem volt semmi gond, nagyon tapasztaltak a pilóták és minden gond nélkül sikerült földet érnünk. Egyébként nagyon profi az egész szervezés!
A gépet hihetetlen hamar kiürítették, majd átballagtunk a táborhelyhez, ami kb. 1 km-re van a kifutópályától. A leszállóhelyen az állandó szél miatt nincsen hó, csak tiszta jég. A szél pedig nem kedvez egy állandó tábornak, így ezt egy sokkal védettebb helyen kellett kiépíteni. Az expedíció chilei idő szerint megy, vagyis itt négy órával korábban van, mint otthon, Magyarországon.
Úgy érzem, sürget az idő, hiszen nagyon jó az ’időjárás’, és ki kell használnunk ezt a szinte teljesen felhőmentes és napos, kedvező körülményt. Lehet, hogy a közeli hegyek miatt van ez a feltűnően kellemes, alig mínusz tíz fokos, szélmentes idő. Az, hogy nem fúj a szél, igen ritka itt az Antarktiszon. Így a tervünk az, hogy délután egy és négy óra között elrepülünk egy kisebb repülőgéppel a 89. fokra (5-6 órás út), ahonnan azután elkezdődhet a „valódi” expedíciónk – a Last Degree, – azaz az Utolsó fokos síelésünk.
 Szánokat húznak, azon viszik a felszerelést az utolsó fokon Fotó: Explorers Program |
Az elkövetkezendő néhány napot felkészüléssel kell töltenünk. A legfontosabb az, hogy szervezetünk fokozatosan megszokja ezt a magasságot és az időjárást. Ahova megyünk, ott nagyon erős szél vár ránk, valamint majdnem 3000m magasan van, jóval magasabb, mint ahonnan jövünk. Úgy, mint egy hegymászásnál, alkalmazkodni kell a szervezetnek ehhez a változáshoz is. Néhányan a csapatból már korábban itt voltak és megmászták a legmagasabb hegyet, nekik egy kicsit könnyebb lesz az akklimatizálódás. (Nem beszélve arról, hogy mi Magyarországról – tengerszint magasságról – jövünk.)
A holnapi napon „csak” négy órát gyalogolunk, így több idő marad berendezkedni. Naponta fokozatosan emeljük az adagokat, a harmadik naptól már nyolc órákat gyalogolunk.
JANUÁR 7.
A Patriot Hills-i bázis nagyon kényelmes volt, főleg az étkezést tekintve. Gavin, a szakács nagyon jól főzött, a napi háromszori étkezésnél volt mindig finom chilei bor, sör, édesség. A már említett – eléggé nemzetközi – csapatból Max, a libanoni és Raymond, a luxemburgi srác már öt napja itt voltak a táborban. Ők még december elején érkeztek ide, hogy megmásszák a Mount Vinsont. Mindketten sikerrel jártak.
Az idő nem alakult túl jól, ezért a délután egy órás indulásból először négy, majd este nyolc óra lett. Ez ismét azt jelentette, hogy nem alszunk éjjel, hanem repülünk. A gép – egy Twin Otter, amivel eljutottunk a 89-dik fokra – jóval kisebb volt, mint az előző. Két és fél óra repülés után leszálltunk egy raktárbázisnál, ahol a pilóták kiásták a hóból az üzemanyaghordókat és egy kis honda szivattyúval megtankolták a gépet. Éppen a határán voltunk annak, hogy biztonságosan le tudjunk szállni, hiszen nagyon nagy – 25 csomós – szél volt.
Majd újabb két órát repültünk. Ekkor már mindannyian nagyon kényelmetlenül éreztük magunkat, hiszen második éjszakánk telt el alvás nélkül, ráadásul ezen a gépen éppen, hogy elfért a térdünk. Egy 6 órás út még egy nagy gépen sem túl élvezetes…A kényelmetlenségeket csak a látvány feledtette. Hihetetlen nagyságú jégmezőkön repültünk keresztül, amelyet néha megtört egy-egy hegylánc.
Leszálltunk a 89-dik fokra! Szerencsére itt kisebb szél fogadott, amely megkönnyítette a gyorsabb táborverést is. A mai napon pihenőt tartunk, holnap tíz órára tervezzük az indulást.
