A kérdések, amikkel szinte minden sportoló szembesül: mennyire lépje túl saját korlátait?, mennyit kockáztasson?, mennyire bízza magát az elemekre? A Négysáncverseny után két nappal Willingenben egy német síugró „feláldozta magát” a csapatáért. Fél évet kell kihagynia.
 Abszolult teltház Willingenben  |
A síugrók legnagyobb preztizsű versenye, a Négysáncverseny január hatodikán krimibe illő izgalmak között ért véget. Sokan azonban úgy tartják, a Négysáncverseny ma már inkább Ötsánc, mivel két nappal a bischofshofeni végkifejlet után az ugróknak már a németországi Willingenben van jelenésük a világkupa újabb versenyén, így pihenésre Willingen előtt esélyük sincs.
Ráadásul mivel a német verseny hangulatának legendás a híre, a síugrók nem is szívesen hagyják ki. Idén sem volt ez másképp. Hiába zuhogott január 8-án kérlelhetetlenül egész nap az eső, ez senkit sem tartott otthon. Mintegy 25 ezer néző zsúfolódott össze a világ egyik legmodernebb, és a hat sírepülő sánc után legnagyobbnak tartott sánc környékén. A hangulat fokozását persze segítette a hordószámra fogyó sör is, no meg a dj-kként is működő hangosbemondók. Az eredmény: a síugrás ünnepe és hajnalig tartó mulatozás.
A szombati (jan. 8) futam ráadásul csapatverseny volt, az idei szezonban az első, így a síugrók most nem csak magukért, hanem csapattársaikért is küzdöttek. A világkupa pontvadászatában az egyéni versenyek után is kiszámolják, hogy az egyes ugrók eredménye alapján melyik nemzet hol áll, és ezek alapján az osztrákok vezetik a pontversenyt, akiknél több ugró is folyamatosan a világ legjobbjai között van. Őket követik a finnek, főként Janne Ahonennek köszönhetően, aki idén eddig két versenytől eltekintve mindent (12-ből 10-et) nyert. Vagyis Willingenben ez a két csapat volt a legesélyesebb, de mivel nem csak az eső esett megállás nélkül, hanem a szél is összevissza fújt, így az erőviszonyok még nem garantáltak semmit.
Ilyen körülmények között különösen fontos, hogy egy-egy ugró mennyit kockáztat. Aki fel mer feküdni az erős szembeszélre, remélve, hogy az fenntartja és jó messzire viszi, az sokat nyerhet. Viszont annak számolnia kell azzal a kockázattal is, hogy a szél erősebb lesz nála, felborítja, meglöki vagy egyszerűen nem tud miatta rendesen leszállni. Aki inkább biztosra megy, azzal pedig megtörténhet, hogy míg a többiek a 140 métert ostromolják, ő 80 méteren landol.
 Herr landolás közben elvesztette a kontrollját |
A németeknek nagyon fontos volt, hogy a két nemzeti hősük nélkül (Sven Hannawald már nem versenyez, Martin Schmitt pedig otthon edzve próbál javítani a gyenge formáján) felálló csapat ne valljon szégyen. Némileg ennek a bizonyítási vágynak esett áldozatuk Alexander Herr is. Bátran ugrott el az erős ellenszélben a sáncasztaltól, és maga is meglepődött, amikor csak szállt, szállt. Túlugrott minden előtte indulót, csakhogy a landolása előtt már látszott, gondjai lesznek. Kalimpált a kezeivel, és látszott, nem tudja eldönteni, pontosan hogyan is tegye le a léceit. A szél messzire vitte – 148 méterre – de a technikai tudása nem volt meg ehhez a távolsághoz. Rosszul érkezett, és már nem tudta kontrollálni a léceit. Óriásit bukott, és szinte azonnal, fekve már mutatta is, oda a térde. A bal térdét számtalanszor operálták már, és a diagnózisa helyesnek bizonyult. Keresztszalag szakadással kórházba szállították, és minimum fél évet ki kell hagynia. Az ugrására az esése miatt alacsony pontszámokat kapott a zsűritől, viszont a 148 méter így is sokat hozott a csapat konyhájára, és neki is köszönhetően – meglepetésre – a németek nyerték a csapatversenyt. (Nem sokkal Herr után Georg Spath 147,5 méteren gond nélkül landolt.) A nézők persze eufórikus örömmel fogadták a német győzelmet, ők nem tudták, hogy Herr serülése mennyire súlyos.
