Szerdán-csütörtökön, főműsoridőben vetítette a királyi televízió a Shackleton című filmet. Ennek kapcsán elevenítjük fel, hogy pontosan mi is történt a világ legkalandosabbnak tartott Antarktisz expedícióján. Háború, szponzorkeresés, éhezés, amputálás, jéghegyek és süllyedés.
 Sir Ernest Shackleton  |
A XX. század elejének egyik legeltökéltebb felfedezője, Sir Ernest Shackleton mindenképpen be akarta magát írni a Fehér Kontinens történelmébe. A Déli-sarkot Amundsen már „levadászta” előle, így a „nagy tettek” közül az Antarktisz átszelése maradt számára fő célként. Az út előkészületei 1913-ban kezdődtek meg. A kor eszközeivel a legésszerűbb megoldásnak az tűnt, hogy egy jégtörésre is alkalmas hajóval Dél-Amerika legdélibb csücskétől elhajóznak az Antarktisz széléhez, vagyis addig a pontig, ameddig a kontinens körüli jégtakaró engedi, és ott lehorgonyoznak. A kontinens átszelésében a hajón magukkal hozott szánhúzó kutyák segítik őket.
Az út azonban még a legkedvezőbb körülmények között is veszélyesnek és nagyon drágának ígérkezett. Ezért két fő feladat állt a szervezők előtt: egy megfelelő csapatot verbuválni és szponzorokat találni. A kisebbik gondot az emberkeresés jelentette. Bár a Shackleton által feladott hirdetés korántsem ígért gondtalan hajókázást, (“Embereket keresünk egy veszélyes utazásra. A fizetés kevés, a hideg borzasztó. Több hónapos sötétség, állandó veszély, a biztonságos hazajutás kétséges. Siker esetén a hírnév és a elismerés garantált”), az életre szóló kaland közel 5000 jelentkezőt vonzott. Közülük 56 jelöltet választottak ki, és végül 28 fővel indultak útnak az Antarktisz felé.
Szponzorfronton nem sok változott azóta
A pénzgyűjtés sokkal nehezebben ment. Meglepő, hogy a közel száz évvel ezelőtti szponzorkeresés mennyire hasonló jeleket mutat a mostani viszonyokkal. Még az expedíció hajója sem volt meg, de Shackleton már eladta az út összes filmjogát, szerződést kötött egy könyvre és exklúzív jogokat ígért egy angol lapnak. Skackleton már az 1910-es években felismerte a média jelentőségét, így egy profi fotóst/filmest is bevett a csapatába. A Királyi Földrajzi Társaságtól 1000 fontot, a brit kormánytól 10.000-t kaptak, de ez még mindig csak a költségek egyharmadát fedezte. Mivel időben akartak elindulni, nehogy a déli télben érkezzenek meg a jégtáblákhoz, így sürgősen elő kellett teremteniük a még hiányzó 24 ezer fontot. Ezt végül egy ember, a skót Sir James Caird biztosította egy nagylelkű csekk formájában.
Norvégiából sikerült egy megfelelőnek tűnő hajót is beszerezni, amit Shackleton Endurance-nak, vagyis Kitartásnak nevezett el. 1914. augusztusának első napjaira útra készen álltak, csakhogy ekkorra az expedíció helyett egy sokkal jelentősebb esemény foglalkoztatta a közvéleményt. Közvetlenül azután, hogy a király átadta a Főnöknek, ahogy Shackletont nevezték, a brit zászlót, hogy legyen majd mit kitűznie az expedíció alatt, összeült a háborús kabinet, és Nagy-Britannia is bekapcsolódott a pár nappal korábban kitört első világháborúba.
Bálnavadász időjósok
Az Antarktiszra induló csapat ekkor még azt hitte, hogy mire hazatérnek, már vége lesz a csatározásoknak. Lehajóztak Dél-Amerikába, onnan pedig a Dél-Georgia szigetekre, a bálnavadászok bázisához, hogy informálódjanak az antarktiszi viszonyokról. (Időjárás-figyelő műholdak nélkül a tengerészek beszámolóira kellett támaszkodniuk.) A bálnavadászok sok jó hírrel nem kecsegtették őket. 1914 a szokásosnál is hidegebb időjárást hozott, ami miatt a jégtáblák sokkal északabbra húzódtak és alkottak egységes, feltörhetetlen páncélt, mint máskor. Persze Shackletonék nem fordultak vissza, és 1914. december 5-én elhagyták a civilizáció legdélebbi pontját.
A bálnavadászok igazat mondtak, a jég sokkal északabbra alkotott egységes masszát, mint azt az expedíció szervezésekor várták. A Kitartás alig haland előre, hiába égették tonnaszám a szenet a hajón. 1915. január 5-én Shackleton kiküldte a fiúkat a jégre focizni, hogy kiengedjék a fáradt gőzt, és, hogy az Antarktiszon is meghonosítsák ezt az angol játékot. Nézőseregük persze nem nagyon akadt, legfeljebb néhány pingvin és fóka, ill. néhány fókára vadászó bálna, amik a jégtáblák alatt úszva riogatták a tengerészeket.
Hónapok a Ritzben
 Az Endurance végnapja Fotó: Frank Hurley |
1915. január 19-re a Kitartást teljesen körülvette a jég, február végére pedig már tudták, hónapokig ottragadnak. Ritznek nevezték el a téli szállásukat, aminek környékén focival és jéghokival múlatták az időt. Május elsején aztán búcsút mondtak a napnak, onnantól ugyanis 70 napon keresztül nem kelt fel a fényt és “meleget” adó csillag. Június 15-én aztán egy új sportágat iktattak be. Megszervezték az Antarktisz első derbijét, ahol a kutyákat csapatokba osztották és versenyeztették, amire persze fogadásokat is kötöttek.
1915. október 27-ig maradtak a Ritzben. Ekkor – 16 hónappal azután, hogy elindultak Angliából – a jég győzött a Kitartás felett. Összenyomta a hajót, ami elsűllyedt. Egy ideig a hajó közelében táboroztak, majd Shackleton meghozta a nehéz döntést: a három csónakjukkal megpróbálják magukat menteni. Ehhez mérföldeken keresztül kellett a csónakokat cipelniük, rendkívül kevés élelemmel, hogy eljussanak olyan északra, ahol már nem végeláthatatlan a jégmező.
Négy hónapon keresztül húzták a hajókat, mire 1916 április 9-én eljutottak a nyílt tengerig. Éhesen, néhányan lefagyott végtagokkal eveztek három napon át, az életükért küzdve. Április 12-én partot értek az Elefánt-szigetnél, 16 hónappal azután, hogy a bálnavadászok táboránál utoljára szárazföld volt a lábuk alatt. 800 mérföldre, kb. egy hónapnyi csónakútra voltak a vadászoktól. Shackleton a legjobb fizikai állapotban lévő öt emberével az egyik csónakkal nekiindult, hogy segítséget hozzon. A többiek pedig a két náluk maradt csónakból szállást építettek, ahol az egyik tengerész lefagyott lábujjait amputálták, sőt a két orvosnál lévő orvosi alkoholt is kreatív módon használták, hogy azzal javítsák a csapat hangulatát.
Hegymászás plusszprogramként
 Jelenet a filmből, Branagh-gal |
A többiek közben két hétnyi hányattatásokkal teli csónakút után elérték a Dél-Georgia szigetet. A bálnavadászok telepe azonban a sziget túloldalán, 30 km-re feküdt. Shackleton a két legjobb állapotban lévő emberével nekiállt megmászni a sziget hegységét, úgy, hogy hegymászással korábban egyikük sem próbálkozott még. Végül komolyabb sérülések nélkül teljesítették a feladatot, és elérték a bálnavadászok telepét. Sikerült hajót szerezniük, így most már csak azért kellett drukkolniuk, hogy az Elefánt-szigeten hátra hagyott társaik kibírják élve, míg odaérnek hozzájuk. Végül 1916. augusztus 30-án – két évvel az expedíció startja után – mindenkit élve megtaláltak.
Szenvedésük tette őket híressé
Tulajdonképpen az expedíció teljesen sikertelen volt. Nemhogy átkelniük nem sikerült az Antarktiszon, még a kontinensre magára sem nagyon jutottak el. Több mint másfél évig tengődtek a jégtáblák között, a túlélésért harcolva. Amikor Shackleton rájött, hogy lemondhat a kontinensen való átkelésről, az új direktíva a „Senkit nem hagyunk hátra” lett. Talán emiatt lett kalandos utazásuk ennyire híres. Hogy a csapat minden tagja túlélte, együtt, két évig elviselve egymás társaságát. A hírességük másik oka Shackleton előrelátása: Frank Hurley, az expedícióval tartó fotós megörökítette hányattatásaikat, a képei pedig bejárták a világot. Otthon hősként fogadták a csapatot, akikről addigra már szinte mindenki azt hitte, hogy odavesztek. Amikor hazaértek, még tartott az első világháború!
