Kovács László Magyarország hideg-specialista ultrafutója. Laci tavaly megnyerte a Kanadában rendezett Arctic Ultra közel 500 km-es versenyét. Idén újra rajthoz állt, és úgy kezelte a -40 fokos hideget, mintha itthon mindig ilyen viszonyok között futna. Laci már hazatért, és mesélt nekünk a jávorszarvas csatáról, a -30 fok alatti meditációról és vaxolásról, valamint arról is, hogy miért jobb az északi magány a sivatagi tömegnél.
 Kovács Laci, a yukoni győző  |
A tavalyi győzelem nyomában
Tavaly egészen véletlenül, a verseny honlapján fedeztük fel, hogy a világ talán leghidegebb ultrafutó versenyét egy magyar fiatalember nyerte meg. Akkor már itthon, telefonon sikerült utolérnünk Kovács Lászlót. Idén már jobb helyzetben voltunk, már készültünk a 2. Arctic Ultrára. Laci idén is remek formában vágott neki az Újvilágnak, saját pénzből, mintegy félmillió forintot költve arra, hogy kedvenc versenyén ismét rajthoz állhasson. Teljesítménye azért is bámulatos, mert nemcsak, hogy megint elvert minden futót, de ezt olyan körülmények között tette, amire itthon nem tud felkészülni. Mégis, sokkal jobban alkalmazkodott a -40 fokhoz, jobban taktikázott, mint a nagy mellénnyel rajthoz álló kanadai és német ászok.
A magyar multitalentum
 Rocky az 50 éves, 50 kilós biciklis -20 fok alatt van igazán elemében Forrás: arcticultra.de |
Tavalyhoz képest annyi változás történt, hogy Laci most nem futva, hanem síléccel állt rajthoz. Mivel az expedíciós léceket ő legfeljebb a gyártók honlapján lát, arra nincs pénze, hogy milliókat költsön a legmodernebb felszerelésre, így a magyar találékonyságot vette elő. Arra a megállapításra jutott, hogy ha túl hideg lesz, és nem bírja a vaxolni a léceket, akkor legfeljebb futóvá vedlik át. A verseny során egyetlen olyan induló akadt, akivel Laci sem tudta felvenni a versenyt: Rocky Reifenstuhl a sarkvidéki biciklizés nagymestere. „Ha csak le nem lövik a verseny során, őt nem lehet megverni” – nyilatkozta róla Laci, akinek nem is az volt a célja, hogy leelőzze a speciális montival rajthoz álló Rocky-t, hanem, hogy úgy taktikázzon, hogy egy futó vagy síző se kerüljön elé. (Az Arctic Ultrán mindhárom eszköz használata megengedett.)
A magyar futó, tavalyhoz hasonlóan, idén sem aludni nem a Yukon tartományba. Egy hét alatt átlagban napi két órát aludt, vagyis inkább bóbiskolt, minden zajra felriadva.
 Laci kokárdával, a kanadai éjszakában Forrás: arcticultra.de |
– Már itthon, a meleg ágyban fekve is felriadtam az első napokban, és eltartott pár másodpercig, mire megnyugodtam, hogy már vége a versenynek, ágyban, melegben fekszem. A verseny közben, ha jó formában vagy, nem az a legnehezebb, hogy tartsd az ütemet, arra szinte beáll a lábad. Bár fizikálisan a határon mozogsz, fejben kell bírni. Ilyenkor az agyad már részét használod. Bár nem vagyunk delfinek, hogy cserélgessük a használatban lévő agyféltekéket, de egy fajta meditatív állapotba így is eljuthatunk. Ezáltal futás közben az ember agya kevésbé fárad el.
Laci elmondása szerint az első napokban szinte mintha a szervezők az akklimatizálódás miatt rendelték volna, az ottani viszonyokhoz képest meleg volt, -20 fok fölötti hőmérséklettel. Aztán, ahogy teltek a napok, egyre hidegebb lett. Az utolsó napokat már a hőmérő sem bírta, -40 fok alatt eltűnt a higany a kijelzőről. Ahogy azt már az Északi-sarkkör körül utazgató Mike Horn története során olvashattátok, elég egy rossz mozdulat, és oda a versenyző néhány ujja. Szerencsére Laci ilyen helyzetbe nem került, egyszer azonban neki is a lélekjelenlétén múlott a testi épsége. Egyik éjszaka ugyanis egy patakon átkelve beszakadt alatta a jég és bakancs fölöttig elmerült az egyik lába a jeges vízben. Mivel az ellenőrzőpont túl messze volt, kénytelen volt a közelben bivakolni, a benzinfőző felett megmelegítve, megszárogatva a bakancsot, a Goretex zoknit és a lábát.
Természetesen az ő esetében is kiváncsiak voltunk arra, hogy hogyan lehet kibírni ezt az irdatlan hideget.
– Szinte egész idő alatt valamit rágcsálsz, hogy pótolni tudd az elveszett energiákat. Főleg csokit és energiarudakat, amikre a végére már irdatlanul ráunsz. Én főleg vizet ittam. Ezt a szervezők biztosították, a Yukon folyó és a közeli tavak vizéből. Szóltak, hogy ha tartunk tőle, forraljuk fel. Nekem semmi bajom nem lett tőle, nagyon finom volt, semmi utóíz, mint egy ásványvíz.
 Északi fény a verseny útvonala felett |
– És vadállatokkal találkoztál?
– Ennek a versenynek az egyik szépsége, hogy szinte végig egyedül haladhatsz. Csak néha, az ellenőrzőpontoknál futottam össze a többi indulóval. És persze az első szakasz végén. Akkor ünnepeltem a születésnapomat. A tavalyi versenyhez hasonlóan most is kaptam a szervezőktől egy tortát. Nagyon kellemes hangulatban telt az az este. Futás közben szeretek egyedül lenni, gyönyörű a havas kanadai táj, főleg az északi fény lenyűgöző látvány. Állatok nyomaira idén is bukkantam. Láttam hiúznyomot, hallottam farkasokat üvölteni, sőt egy medve nyomaira is rábukkantam. Találkoztam két jávorszarvassal, egy anya-fia párossal.
Őket sokan összekeverik a Mikulás körül látható rénszarvasokkal. A jávorszarvasok agresszívek, nyomnak vagy 700 kg-t, több embert megölnek évente, mint a medvék. Próbáltam előadni, hogy nagyon határozottan megyek feléjük. Ők méltóságteljesen elhaladtak mellettem és bementek az erdőbe. Ezt remek ötletnek tartottam.
– A verseny honlapján olvastam, hogy a befutónál azt nyilatkoztad, hogy te voltál a síléc nélküli sífutó. Hogyis volt ez?
 Andrew és Laci a célban Forrás: arcticultra.de |
– Idén sílécekkel indultam, főleg, mivel nagyon szeretem, másrészt pedig ki akartam próbálni. Sokan azt gondolják, hogy sílécekkel gyorsabban lehet haladni. Ezt azonban nem mindig igaz. -25 fok alatt a szintetikus lécek már nem használhatóak, nem csúsznak rendesen. Faléc nem volt nálam, ráadásul a vaxolás amúgy is bonyolult dolog -30 fokban, amikor lefagy a kezed. Ezért a végén, a nagy hidegben már lecsatoltam a léceimet. Az utolsó szakaszon amúgy sem a sebbességem volt már a legfontosabb, Andrew, az egyik versenytársam a leghidegebb éjjelen túlbecsülte a képességeit. Nem maradt az ellenőrzőpontnál, és éjszaka lefagyott két ujja. Az utolsó szakaszon már én etettem, csatoltam vissza a szánja kötelét a derekára. Ezért persze nagyon hálás volt, én pedig úgy voltam vele, hogy Rocky, a montis mögött már megvolt az összetett második helyem, így inkább neki segítettem. Végül 146 óra 10 perc alatt tettem meg a 300 mérföldet (480 km).
– Ha jól sejtem, jövőre is ott leszel a rajtnál.
 Laci nem szereti a tömegversenyeket |
– Valószínűleg, ez persze a pénzen is múlik. Régóta szeretnék elmenni egy 1800 km-es alaszkai versenyre, de az amerikai vízumhoz nagyon nehéz hozzájutni. Az idei Arctic Ultra alatt nagyon összebarátkoztam az olasz Maurizio Doroval. Vele készülünk egy kajaktúrára a Yukon folyón.
– A Yukonon rendezik a világ leghosszabb kajakversenyét, erről már mi is írtunk, de ha jól sejtem, ti inkább a magatok ütemében, egyedül vágtok neki a folyónak. Korábban te sivatagi versenyeken is indulták. Oda már nem vágsz?
– Azok már szinte tömegsporttá váltak. Nem végezheted el a dolgodat az út szélén anélkül, hogy fel ne löknének. Erre nekem nincs szükségem.
– A Yukon Arctic Ultrán – legalábbis egyelőre – ettől nem kell tartanod. Mountain bike-kal még nem álltál rajthoz. Esetleg jövőre azt is bevállalod?
– Ha a szervezők vagy egy szponzor ad nekem egy speciális biciklit, amely -20 fok alatt is bírja, nagyon szívesen.
