Az életben nem gondoltam volna, hogy síelés és turizmus közös nevezőjeként valaha is Kazahsztán neve fog kikerülni a billentyűzet alól. És most mégis! A közép-ázsiai exszovjet köztársaságban egyre inkább kezdenek ráérezni, hogy is kell a turistákat a havas lejtőkre csalogatni.
 Ideális körülmények várnak az idelátogatókra  |
Szó, ami szó, ha az emberfia meghallja azt a nevet, hogy Kazahsztán, hát sok minden eszébe jut róla úgy elsőre, de az biztos nem, hogy a téli vakációt a közép-ázsiai köztársaságban töltse. A majd‘ 3 millió négyzetkilométer területű országról első hallásra rendszerint egy még nagyobb, mára már nem létező, és felettébb vegyes érzelmeket generáló ország emléke ötlik fel a hallgatóságban. A Kazah SzSzK egykor a nagy Szovjetunió egyik legfényesebb gyémántja volt, területét hegyek, völgyek, sivatagok és tavak színesítették, derék lakói, a kazahok pedig a tarka etnikumú anyaország üde színfoltjai voltak. Csakúgy, mint az ország területére deportált számos méltatlanul sanyarú sorsú nemzeti kisebbség, de ez már egy másik, nagyon csúnya mese. Ennél sokkal szebb mese, hogy ez a szép nagy ország 1991. december 16-a óta független, és a szovjet múltból csupán a politikai elitet tartotta meg, valamint Bajkonur űrállomását, amit a mai napig Oroszország bérel, nem csekély összegért. Ráadásul a szocializmus kivonulása után az országba bevonult a kapitalizmus, és mindjárt kiderült, ebben az országban van perspektíva.
Kilátások 4000-ről
 Csimbulak nyáron is gyönyörű |
A perspektívát pedig az ország 2 és 6000 méter közötti magasságú hegyei jelentik. Ezek elsősorban a délkeleti Kirgizisztánnal határos országrészben találhatók, közel az egykori fővároshoz, Almatihoz (a daliás időkben Alma-Ata néven ismerték, fővárosi státuszát 1998-ban kellett átadnia a északi területen lévő Asztanának). A legmagasabb hegyek, köztük a 6995 m magas Khan Tengri elsősorban a hegymászók szórakozását szolgálja, és nem a turistákét. Az egyszerű vendégeknek, akik viszont többen vannak, mint a profi hegymászók, lettek kitalálva a 3-4000 magas hegyekre telepített síközpontok. Ezeket még az 1950-es években hozták létre, hogy segítsék a szovjet olimpiai csapat felkészülését és sikeres szereplését. Alpesi számokban nem tudtak ugyan visszhangos sikereket elérni, azonban kiváló sílövőik és sífutóik voltak. Utóbbiak közül kétségkívül Vladimir Szmirnov a leghíresebb, aki 1994-ben, Lillehammerben már kazah színekben nyert egy arany- és két ezüstérmet. Ő azóta már tagja a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak (NOB), az ország lakói pedig azóta is nagyon szeretnek síelni.
Amcsik és Mercik
 A liftnél még jól jönnek a régi kapcsolatok |
Sőt, arra is rájöttek, hogy más országok lakói is nagyon szeretnek síelni, és ha minőségi szolgáltatást tudnak nekik nyújtani, akkor nagyon szívesen jönnek Kazahsztánba, akár nagyon messziről is. Elsősorban persze a hazai pálya előnyét élvező kazahok, és a nosztalgiára vágyó oroszok látogatják a Csimbulak síközpontot. A pályák számát és hosszát a ‘80-as évek óta folyamatosan bővítik, a kezdeti alig 2 km után ma már több tíz kilométer havas lejtő várja a sízőket és snowboard kedvelőket. A pályákon a Nemzetközi Síszövetség (FIS) égisze alá tartozó egyre rangosabb versenyeket rendeznek. A kiszolgáló létesítmények lassan a legkényesebb vendégek ízlésének is megfelelnek. Amerikaiak, angolok, németek és franciák siklanak a lejtőkön délutánonként, és isszák a meglehetősen drága koktélokat a meglehetősen drága éjszakai klubokban. A BBC tudósítójának beszámolója szerint szombat délután a síközpont felé sokkal több Mercedes terepjáró igyekszik, mint Lada Niva. Tulajdonosaik pedig, nem csak a metálfényezésre áldoznak.
Nagyon vicces
A hegyoldalban nem lehet megkülönböztetni a hazai és külföldi sportembereket. A helyi fiatalok ugyanolyan trendi ruhákat és kiegészítőket hordanak, mint nyugat-európai kortársaik.
 És vidáman telnek a hosszú téli esték |
Síléceik semmiben sem különböznek attól, amit az európai lejtőkön láthatunk. Nyoma sincs már melegítőnek, csizmának és pufujkának, ez már a kazah sípályákon is csak vicces anekdota formájában él.
Persze nem kell azt hinni, hogy megszületett az új Svájc, a többség még mindig busszal megy fel a hegyre (fél dollárért), és sokan közülük még (már) nem tudják megfizetni a 20 dolláros napi síbérletet. Ők a pályák mellett piknikeznek, csúszkálnak, figyelik a sízőket és az olcsóbb söröket iszogatják. Így viszont nem kell sorba állniuk a sílifteknél, és kenőpénzzel próbálkozni a jegyszedőknél a gyorsabb előrejutás érdekében. Ez a szokás ugyanis a mai napig nem ment ki a divatból, elsősorban annak köszönhetően, hogy amíg a lejtőkön szebbnél szebb sudár, modern hölgyek kápráztatják a szemet, addig a lifteknél a jól megtermett helyi nyugdíjas nénikből verbuvált őrző-védő egység teljesít szolgálatot.
Vannak dolgok, amik nagyon lassan változnak…
