Az ultrafutás még szabályozott, emberi körülmények között is testet, lelket próbára tevő kihívás. Hát még akkor, ha a mindenre elszánt sportemberek nem atlétikai pályán, hanem a Szahara homokdűnéi között, 40°C-os hőségben vágnak neki a 180 km-es távnak. Mint pl. Szilva Lajos!
 A rajt pillanata, foto: darbaroud.com  |
A nyugat-afrikai Mali nem akármilyen ország. Területe 1,2 millió négyzetkilométer (11 x Magyarország), lakossága pedig 10 millió háromszázezer fő. Ez ugyebár alig több, mint hazánk népessége. De nincs ezen mit csodálkozni, Mali területének ugyanis kb. háromnegyedét a Szahara foglalja el, ami nem éppen puha, ölelő bölcsője az emberiségnek. Települések csak egy-egy oázisban, esetleg a régi karavánutak mentén találhatók, az országnak pedig nem a turizmus a legfőbb bevételi forrása. Azért így is akad pár száz ember, aki évről évre felkeresi a kietlen országot, no nem azért, hogy a természet és a civilizáció páratlan remekműveiben gyönyörködjön.
Épp ellenkezőleg, azért, hogy felvegye a harcot a gyilkos hőséggel, a sivataggal és a trópusi betegségekkel. Szilva Lajos idén már másodszor vágott neki a Maliban megrendezett Desert Cup elnevezésű sivatagi futóversenynek. Szintidőt ő maga válaszotott: az mondta, 48 órán belül megteszi a 180 km-t. Megtette! Most pedif nekünk is mesél róla. (Egyébként már kezdünk hozzászokni, hogy nincs az az eldugott verseny, ahol ne találnánk legalább egy magyar indulót. Már szinte rutinból böngésszük át a világ extrém versenyeinek rajtlistáját. Sokszor itthon szinte senki nem hall óriási teljesítményeikről, pedig lenne mit mesélniük!)
Mali, a beugró
 Az indulók egyszemélyes sátrai a rajt helyszínén foto: darbaroud.com |
– Honnan jut eszébe valakinek, hogy sivatagi futóversenyen induljon?
– Az indulás vágya már 2000-ben megfogalmazódott bennem, akkor határoztuk el barátaimmal, hogy elindulunk a híres marokkói Marathon de Sables versenyen. Ez egy csapatverseny, és mivel nem jött össze mindegyikünknek a pénz, ezért itthon maradtunk. Így abban az évben, és a következőben a Bécs-Budapest Szupermarathonon indultam egyéniben. 2002-ben aztán megint jött a versenykiírás, és a feleségem biztatott, hogy vágjak bele, ha nem megy csapatban, akkor induljak el egy egyéni versenyen.
– És miért pont a Desert Cup-ra, és Malira esett a választása?
– Ezt a versenyt ugyanazok szervezik, akik a Marathon de Sables-t, tehát egy jó csapat. Tavaly Jordániában volt, idén viszont a háború miatt nem lehetett ott rendezni, így esett a választás Malira. Nekem egyébként ez sokkal jobban tetszett, különös módon nagyobb élmény volt, mint az első. Tévében már nagyon sokszor láttam ezeket az afrikai országokat, és elbűvölt a táj szépsége, ill. az ott élő különleges emberek.
Sok zöld a sivatagban
 A levegőből is szemmel tartották a futókat foto: darbaroud.com |
– Mennyibe került, hogy elindulhasson a Desert Cup-on?
– Tavaly 1800, idén pedig 2100 euroba. Ebben benne van a repülőjegy Párizsból Maliba és vissza, meg egy órás belföldi repülőút a helyszínen. A verseny előtt kettő, utána pedig három napot töltöttünk még Maliban, ez idő alatt teljes ellátást kaptunk.
– Járt már korábban, úgymond civilben Afrikában?
– Még nem, de már nagyon szerettem volna eljutni oda.
– Említette a táj szépségét, a legtöbben, bevallom én is, azt hiszik, egy sivatagi futóversenyen mást sem látni, mint a homokdűnéket.
– Ez persze nem így van, bár akad homok bőven. Nagyon változatos terepen tettük meg a 180 km-t. Homokon és szavannán kezdtünk, majd 650-700 méteres sziklás hegyek következtek. Ez után ligetes, szavannás szakasz követekeztt, és 100 km után jött az igazi sivatag. És bármilyen meglepő, minden szép zöld volt, a talaj alatt ugyanis hatalmas édesvíz készletek vannak.
Saját szintidő
 Egy kis változatosság: szavanna foto: darbaroud.com |
– Hogy néz ki maga a verseny? Egyszerre indulnak, és mindenki fut, ahogy bír, vagy napokra és szakaszokra van osztva a táv?
– Az első változat az érvényes, elindulunk, és fut mindenki a maga tempójában. Indulás előtt, még a nevezési lapon mindenki megjelöli, hogy mennyi idő alatt kívánja teljesíteni a távot. Ez lehet 24, 36, 48, ill. 62 óra. Én a 48 órát választottam, ennek megfelelően futottam.
– A szervezők mennyire törődnek az indulókkal, vigyáznak rájuk?
– Kb. 12-14 km-ként vannak ellenőrző pontok, ahol kötelező megjelenni. A szervezők dzsipekkel járják a szakaszokat, beállnak a futók mellé, megkérdezik hogy vannak, szükségük van-e orvosi segítségre. Minden ellenőrzőponton adnak két vagy három liter vizet is, ami ugye nagyon fontos. Ezen felül induláskor mindenki kap egy leplombált csomagot, afféle túlélő felszerelést a saját készlet mellé. Ebben van 8 liter víz, jelző rakéta, lámpa, tükör, méregszívó pumpa, és 2000 kalória por alakú ételek formájában. Négyezer kalória eleve van mindenkinél. Beérkezésnél ezt a csomagot ellenőrzik, akinek fel van bontva, az időbüntetést kap.
Nappal meleg és kígyók, éjszaka hűvös és skorpiók
 A helybeliek mindig segítőkészek voltak foto: darbaroud.com |
– A futásra lehet készülni itthon is, de hogy lehet felkészülni a negyven fok körüli melegre?
– Idehaza a hét hat napján átlag 30 km-t futok, hátizsákkal a hátamon, futva járok a munkahelyemre, és vissza. Egy nap mindig kimegyek a hegyekbe, ott még többet szoktam futni. A melegre persz nem lehet felkészülni, napközben kb. 38°C volt, éjszaka pedig húsz fok körüli volt a hőmérséklet, ezért főleg ilyenkor tudtam haladni.
– Éjszaka viszont sötét volt.
– Igen, de volt fejlámpák, ami adott egy kis fényt. Olyankor inkább a skorpióktól féltem, hiszen az ember nem látja, hogy hova lép. A kígyókkal más a helyzet, azok nappal sütkéreznek kint a köveken.
– Az ön számára mi bizonyult a legnagyobb nehézségnek?
– Az egyik feltétlenül a hátizsák volt, ami 100 km után már rettentően nyomta a nyakizmaimat. A másik az evés, mert bizonyos idő után óhatatlanul megunja az ember az édes kekszeket, és nem kíván semmit. Pedig az evés és az ivás nagyon fontos, azt soha nem szabad elfelejteni, vagy elhanyagolni. És persze ott voltak a sérülések, a hólyagok a lábon, a horzsolások, a zúzódások. Én mondjuk egyszer sem vetettem le a cipőmet, gondoltam, jobb, ha nem látom. A legtöbben egyébként ezek miatt a sérülések miatt adták fel (164 indulóból 103-an értek célba – a szerk.), hosszú távon azért ezek az apróságok is nagyon kellemetlenek tudnak lenni.
A helyieknek tetszett
 Néha még kísérő is akadt foto: darbaroud.com |
-Hogy reagáltak a helybeliek, mit szóltak a futók megjelenéséhez?
– Láthatóan nagyon élmény volt számukra, a falvakban rendszerint vártak bennünket, tapssal biztattak, és több helyütt is készítettek hideg vizet, hogy meg tudjunk mosdani. Itallal is kínálták a futókat, de azt nem lehetett elfogadni, hiszen nem vehettünk igénybe külső segítséget. Talán a legérdekesebb: egyszer a hegyekben találkoztam bennszülötekkel, akik hűtött kólával várták a futókat, azt kínálgatták.
– Volt ereje, ideje megnézni, hogy merre jár, élményeket gyűjteni?
– Volt időm is, erőm is. Vittem fényképezőgépet, csináltam fényképeket, de vannak olyan dolgok, amik most tisztulnak le bennem, jóval a futás után. Pl. amikor éjszaka egy szántóföldön futottam keresztül, amit mintha kukoricaháncs borított volna, és hallottam ahogy a bivalyok eldübörögnek a közelemben. Emlékszem a falusi kutyákra, és abban is biztos vagyok, hogy egyik éjszaka egy faluban hallottam, amint egy asszony vajúdik. Ez meglehetősen nyomasztó volt, ahogy a szegénység is, ami sajnos az egész országra jellemző.
– Ez nem éppen egy veszélytelen túra, hogy kezeli a helyzetet a családja, nem féltik elengedni?
– Természetesen féltenek, de ennek ellenére mindenben támogatnak. Tudják, hogy szükségem van erre a kihívásra. De egy ilyen versenyt nem is lehetne máshogy végigcsinálni, csak úgy, ha az ember kiegyensúlyozott, és biztos háttér van mögötte.
 A verseny végeredménye, a cím nélküli oszlopban az előzetesen vállalt idők szerepelnek |
